Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - "Nem keresnél, ha meg nem találtál volna..."
Jézus üdvünk és boldogságunk szerzője Az emberek akkor is, ma is azt tapasztalják, hogy Jézus élete szorongásunkat feloldja és választ ad kérdéseinkre. Istennek, a Reménynek a megjelenése Jézusban „itt és most” hitelessé vált. Ezért azt mondhatjuk, hogy Ö nemcsak egy reménykedő ember, hanem az a meghatározott (definitiv) személy is, aki elhozta üdvösségünket. Ez nyilvánvaló lesz abból, hogy az Ő személyisége apriori — előzetes — általános emberi vágyakozásnak megfelelő Reményt tár elénk. — Élete példájában bemutatja a reményben élő és felszabadult embert. — Jézus életében a remény olyan módon konkrétizálódik, ahogy minden emberre érvényes és úgy, ahogy mindenki lélekben kívánja. — Jézus tanítványai közösségében megvalósította a reményteljes élet kezdetét és örömét. — A tanítványok többször is kifejezik Jézus örömhírének felülmulhatatlanságát: „Uram, kihez mennénk? Tied az örök életet adó tanitás” (Jn 6,63). A vallásfenomenológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy egyik vallás sem felel meg ennyire az ember előzetes reménystruktúrájának. Az egyik vallás az ember végességét csak úgy tudja megoldani, hogy összekeveri a végest a végtelennel, mint a gnósztikus vallások teszik. Mások az egyéni kezdeményezés értékét vonják kétségbe, ezek a fatalista típusú vallások. Ezek azután értelmetlennek tartják az emberi közösség reményteljes szolgálatát. Az evilági élet és benne az ember nem számít tárgyi értéknek. Az embert elidegenítik a csak- túlvilág-kereséssel. Egyedül a kereszténység vállalja tudatosan a jelen világ szolgálatát és az örök Reményt. A világba lépett történeti Jézus egész életében az Atyában reménykedve lett úrrá a végső emberi félelmen, a reménytelenségen, a halálon. A halált Jézus végső reményében radikalizálta, gyökeresen megváltoztatta. És halálával együtt az emberszeretetet is radikalizálta. „A szeretet erősebb, mint a halál". Ezért van az, hogy a sötétségben gyötrődök és a szentek egyaránt Jézus halálában találják erősségüket, miként azt Pascalnál láthatjuk. — „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34) — kijelentésekben Jézus felülemelkedett minden emberi gyötrelmen és gyengeségen. Nagylelkűsége nemcsak az emberi megbocsátás, hanem az Atyának való teljes önátadás példáját jelzi. A Jézusban élő tökéletes isteni Remény feloldotta a halált és az élet minden kötöttségének és végességének rabságát... Ezért mondja szent Pál: „Ha Krisztus nem támad fel, hitünk hiábavaló” (vö. 1 Kor 15,14. 17X. Jézus húsvételőtti élete olyan tudatos és értelmes, hogy a leitámadásnak és az Istennél létezésnek a hitét már élete előző magatartásával megerősítette tanítványaiban. Az apostoloknak és az ősegyháznak a feltámadásból visszatekintő Jézus-hitét a protestáns teológusok, főleg R. Bultmann szeretik—lélektani kifejezéssel élve — úgy mondani, hogy Jézus feltámadása a tanítványok önértelmező tudatának kivetítése (valóságos alap nélkül). Mindig is veszélyes kísérlet volt a „tárgyi szemléletről” (a racionálisan hihető Jézus-történetből) észrevétlenül átváltani az alanyi átélés szintjére, mintha a tudat nem a valóságot tükrözné, hanem vágyaink szerint önkényesen változtathatnánk az alanyi átélést és a hozzátartozó tárgyi eseményeket. Mindkettő lehet valóság, amit azonban csak a saját síkján lehet végigvezetnünk. Jézus feltámadásának lelki elfogadása tehát a tanítványok előzetes átélési dimenzióira támaszkodik, mint konstrukciós, kiindulási pontra: ilyen volt életében, ilyen lett halálában! — A tanítványok számára ez tette a továbbiakban is „értelmessé” Jézus életét és ugyanakkor értelmessé vált saját reményük is. A megvalósult Remény örömhírét adták tovább az embereknek. Az igehirdető tanítványoknak az értelmezése a kortársak számára csak ezért lehetett hiteles örömhír, mert ismert volt a reális esemény is. Hittek Jézus feltámadásában, mert egész földi élete erre engedett következtetni. Jézus közöttünk él, mint Jövőnk reményét ébren tartó Ige. A Krisztus-eseménynek ezt az állandóságát és végérvényességét a tanítványok is észrevették és terjesztették. Ha pedig már nemcsak logikailag akarjuk igazolni a feltámadást, hanem hozzáállásunkkal, bensőleg is bekapcsolódunk és részt- veszünk benne, abban a pillanatban nézőpontunk áthelyeződik. Az előzetes belső tapasztaló:sí rendünkből megértjük: Ö az, akire kezdettől vágyódunk, benne visszatért megizlelt, de elveszett boldogságunk, Ö az örök Örömünk ígérete. Ez adja a feltámadás üdvözítő hatékonyságát lelkűnkbe. Vágyunk beteljesedésének ez az a felülmúlhatatlan bizonyossága, amire utal szent Pál: „A remény pedig nem csal meg!” (Rám 5,5) — „Krisztus bennetek: a megdicsőülés reménye!" (Kol 1,27). Ez a remény tehát egészen beleilleszkedik korlátozott emberéletünkbe és kielégíti ősi boldogságtapasztalásunk vágyát a lét teljességére, másként nem is lehetne nekünk mint embernek a Reménye. Másrészt tárgyi valóságban is biztosan tudjuk, hogy a feltámadott Jézust Istentől kaptuk ajánló 241
