Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - FIGYELŐ - "Nem keresnél, ha meg nem találtál volna..."

den porcikánkba beívódott, létfeltételünkké vált.

Az eddig megtapasztalt örömök, a szorongásokból való felszabadulás élményei készítenek elő az Abszolút Jövőre. Ezt a lövőmet csak Személynek tudom elgondolni. Ment nekem, mint személynek a beteljesedése csak személyben és személyesen valósulhat meg. Abban a Személyben, amelyben kérdéseim választ nyernek, akit érdekel az én sorsom és világom, akiben tökéletesen visszatükröződik én-em, Ö lesz az én mérhetetlen boldogságom. Ugyanakkor már kezdettől fogva azt is átéltem, (mint az anya visszatérését), hogy a számomra olyan lényeges Személy felett nem rendelkezhetem. Ha akar eljön, lehajol hozzám, ha nem, magamra maradok és elpusztulok. Ezek az őstapasztalások nagyon emlékeztetnek a Hóreb-hegyi istentalálkozásra: „Én vagyok, aki számodra leszek" (vö. Kiv 3,14). És én ezt a megsejtett Jövőmet — olykor nem is megfontoltan —, úgy kezelem mint titkos örömöt: az egyetemes és végleges beteljesedésem reményét.

Amikor tehát a különböző vallások és felfogások beteljesedésről, üdvösségről szólnak, mindannyian ugyanarra gondolnak. Vágytapasztalásunk rendszere alapján ösztönösen ezt igeneljük, óhajtjuk. Ezért okoz érdeklődést és örömet, ha az üdvösségünkről, eljövendő boldogságunkról hallunk. Alanyi tapasztalásomra alapozva úgy remélek a Jövőben, hogy személyes életem kibontakozik, beteljesül. így már a rágondo- lás is örömet, feltárulást okoz. Abban is bizonyos vagyok, hogy a Végtelen Személy nem szüntetheti meg személyiségemet, hanem biztosítja felszabadulásomat végtelen és konkrét formában. Végtelen formában, mivel most éppen korlátoltságom akadályozza örömöm teljességét. És konkrét lesz üdvösségem, mert csak így lehet az én személyes boldogságom. — Élményeim emberi tapasztalásrendjéből elindulva, a Jövő reményében, boldognak és felszabadultnak hiszem magam. így lép át az ember akaratlanul is a h i t síkjára. És ha saját kezdeti élményeim szerint boldognak és hálásnak érzem magam, akkor az életemet a világ kezdetét és történetét már a Jövőben értelmezem. A kezdeti tapasztalások „teremtéshitéből” (függés, várom a jót, nem tőlem fakad az öröm ...) a jövőbe tekintek és ez már megváltáshitemet is magában foglalja.

Ezek azok az általános tapasztalási előzmények, amelyeket korunk kutatásai tudatosítanak bennünk, — és megadják azt az alulról is megmunkált lelki alapot, amire a

felülről kapott krisztushitünket kapcsoljuk. A teremtés tárgyi rendje és a létesülés alanyi élményvilága találkozik Jézusban.

Jézus alapélmén) ei

Ennek a találkozásnak a lehetőségeit használja fel Lothar Lies, hogy átélhetővé tegye a történelmi Jézus velünk és bennünk élő valóságát (Jesus Christus: unüberbietbarer und definitiver Heilsbringer, Diako- nia, 1973/3, 162—169). Már a legkorábbi tudósításokból ismerjük a 12 éves Jézus öntudatos szavait: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?" (Lk 2,49) Jézus minden reménye és öröme a mennyei Atya. Vele bizalmas kapcsolatban él, mint aki függ tőle, aki nekiajándékozott. Jézus életterve és jövője a személyes Atya, akivel szemben Fiúnak tekinti magát, és akaratát akarja megvalósítani. Ezt a kezdeti élményét környezete, szülei, rokonai, majd tanítványai is elfogadták. A tanítványok saját szívükben is fellángoló,, gyakori örömből azt is megtapasztalták, hogy a remélt jövő, — a mennyei Atya — Jézusban már köztünk élő valóság. Ez az öröm egybecsendült a tanítványok és hallgatók lelkében már kezdettől meglévő, de még homályos reménnyel: Öt keresték, akit már előre megsejtettek és most megtaláltak. — (Amíg a lényegfilozófia az Istenember lényegi egységét mondja ki Jézusban, a személyfilozófia és a személyiséglélektan az állandó isteni együttműködését jelzi az emberré lett Igében). A példabeszédek is, — mint a tékozló fiú hazatérése, — egy-egy kép arra, hogy megvilágítsák az Atya és Fiú közös tevékenységeit. Jézus öröme, benső reménye kisugárzik az emberekre. A szegényeket felszabadítja, a nyomorultakhoz fordul, bűnösökkel, megszállottakkal, betegekkel érintkezik. Ha a kortársai, jóbarátai látták tetteit, elmondhatták: Ő az én örömöm! Jézusban beteljesült reményem! Lélekben ilyen ember után vágyakoztunk, akiben abszolút módon megbízunk, aki a jóság, a menedék, és példakép. Őbenne megmutatkozott mindaz, amire szívünk vágyódik: „Aki engem lát, látja az Atyát is" (Jn 14,8).

Ez a kijelentés nem azt jelenti, — mint egyesek vélik —, hogy Jézusban az Atya, mint abszolút Jövő végessé vált; éppen ellenkezőleg: ez a vallomás jelzi, hogy a személyes emberiét kezdeti örömei beteljesedtek és Jézusban emberileg foghatóvá váltak: Jézus Krisztusban elérkezett hozzánk Isten országa. A tanítványok ezért fogadják szívesen a figyelmeztetést: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15).

240