Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - FÓRUM - Mit várunk a prédikációtól (A Teológia ankétja)

„Harminchét éve járok ebbe a templomba. Sokan sokfélét prédikáltak itt. Én csak egyre emlékszem vissza. Ügy húsz évvel ezelőtt volt egy plébános, az mindig kereken megmondta, mikor mit kell tennünk, hogy oz Istent szeressük. És mintha mindig tudta volna, kinek van haragosa. Ez bántotta öt. Nagyon fontos volt neki, hogy szeressük egymást, hogy tűrjünk egymásnak, ha a másik nem is érdemli meg. Krisztus az ilyenekért is szenvedett, ezért mi is segítsük azt, aki bánt, aki goromba, szeretetlen. Ha én is visszasértem a másikat, akkor sohasem győz a szeretet, pedig ez tesz minket kereszténnyé. Mostanában bizony nem így prédikálnak. Nem is igen értem, mit akarnak mondani. Valamivel mindig küszködnek, hogy most másként kell tenni, mint azelőtt, de nem tudom, hogy mit? Türelmesen végighallgatok minden prédikációt, közben imádkozom. Mert a papnak is sok gondja lehet, még olyan fiatal, hát ne érje baj. Ma idegesek, fáradtak a papok is. Amikor gyászmisét fizetek, nem is szólnak hozzám, nem kérdezik, hogy élek így egyedül, hogyan haltak meg a gyermekeim. Régen elbeszélgettek velem. De nem baj. Én az Istenhez jövök ide, még talán néhány évet ad nekem. Addig imádkozom, hogy jók legyenek a papok, szeressék őket az emberek.”

Többen rámutattak a még ritkán elhangzó apologetikus prédikációk hagyományos hátterére is. A gyakorlati „én" átélt, Krisztushoz szabott, a felebarát szeretetére hagyatkozó erőfeszítései helyett inkább bűnös voltunk meakulpázását követelték. Ez az idejétmúlt, egyoldalú felfogás sok pap tudatában megmaradt. Ez ma gyakran elvegyül a Zsinat felszabadult, az emberi boldogságot és örömet rangjára emelő nézeteivel, a világnak nyitott gondolkodásmóddal.

Egyetlen olyan megkérdezett sem akadt, aki visszakívánta az apologetikus prédikációkat.

így hát — úgy véljük — CYURKOVICS TIBOR hiába fon szavaiból kötelet, hiába szégyeníti meg őket, a vakbuzgóság e középkori követei már nem léteznek. Szug- gesztiv erővel telt szenvedélyes tiltakozása egy hitét féltő, viaskodó ember panasza.

„Takarodjatok, rossz prédikátorok! Takarodjatok, simanyelvűek! Eszméiteket logarléc pontossággal a napok vonalaihoz il- lesztgetők! A tudományos blöff-szavakat Szűz Mária paplanával babusgatok! A frigidaire tartósító hidegét a kafarnaumi százados forró leheletével elegyítők! Az autóolaj sötét cseppjeit Jézus véréhez csö- pögtetők! Csak a halálról prédikáljatok!”

Ezzel szemben sokak véleményét fogalmazta meg egy pesti jogász:

„Ma már túl vagyunk azon az időn, amikor egy-egy kiváló szónok szuggesztív hatásával magával ragadta a tömegeket, vagy rétori kifejezésekkel, barokk mozdulatokkal szerepelt a szószéken. Kétségtelenül nagy események voltak az ilyenek, és évtizedek múlva is emlékszünk rájuk. Ma azonban az ,egyházfejedelmek’ leszálltak a szószékről, és mint az ige közvetítői és szolgái, közöttünk állnak és minket is bekapcsolnak az igehirdető és eukarisztikus cselekménybe. Olyan gondolatokat várunk tőlük, amiket mindannyian tovább tudunk szőni és természetes könnyedséggel közvetíteni másoknak. Ehhez azonban az élte- sebb papoknak is tudatosan át kellene alakítani prédikációjuk stílusát, hangvételét, hogy ne hasson szerepnek és ne rejtse el igazi egyéniségüket. Némi lélektani ismerettel minden pap megtalálhatja a közvetlen hangot saját hívei körében, hiszen a régiek közül is csak kevesen rendelkeztek jó szónoki képességgel.

Engem közelebbről a zsinati tanítások, az Egyház új hangja érdekel, de azokat a mi sajátos helyzetünkre, a szocialista társadalomban kialakított keresztény életünkre alkalmazva és hitelesítve szeretném hallani, megérteni és elsajátítani.”

Találóan tapint rá az apologetika kudarcára — bármilyen mezben feszít is — s ugyanakkor a meggyőzés tisztességére, lelki kockázataira HORVÁTH RICHARD író, templomigazgató:

— A lelkiismeretet, az emberi tudatot csak türelemmel és meggyőződéssel lehet eredményesen és maradandóan befolyásolni és változtatni, de erőszakkal sohasem. Az erőszak ellenérzést, ellentmondást, önmaga belső várába való visszahúzódást eredményez. Akadályozza mindannak elmélyítésére és megerősítésére való törekvést, amit az ember magában hordoz és képvisel. Az erőszak tehát voltaképpen önmagának is ellensége, és előbb-utóbb megsemmisítője lesz. Ez persze, áll a vallásos emberek viselkedésére is, és velük szemben is, egyaránt. Az élet igazi értékei és előbbrevivői a meg- győződéses emberek. Akik életet tesznek meggyőződésükre. Akármilyen legyen is ez a meggyőződésük. Meggyőződést lerombolni akarni és elvenni akarni embertársunktól csak azért, mert nem azonos a miénkkel, és úgy, hogy ugyanakkor nem tudjuk a miénket vele elfogadtatni: nem okos dolog és nekünk is ártalmas.. Mert egy emberrel növeltük az elvtelen, a talaj- talan, esetleg a kiábrándult és cinikus em229