Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FÓRUM - Mit várunk a prédikációtól (A Teológia ankétja)
betek számát. Ami nem jó a társadalomnak, nem jó nekünk sem, akik ugyanannak a társadalomnak tagjai vagyunk. M/' hiányzik a prédikációkból? GYURKOVICS TIBOR: — Manapság sok fiatal jár templomba, és a közös krisztusi csodacétel intimitásain túl ez a szóra szoktatott nemzedék szavakra is vágyik. De ez a szó nem a nyelv beszéde, hanem az egyéniségé. Aki nem önmagát adja, mint kis-Krisztus, mint fiók-Krisztus, azt elsöpri a modern élet fölénye, közönye vagy humora. Csak a tüdőből fakadó szót, a megélt szenvedés és szeretet szavát fogadja el hitelesnek: a pap és az Isten drámáját, az Isten életének odavetett áldozat szavát. A többi altató. Az összegyűjtött válaszokból az is kiderül, hogy ki mit vár a prédikációtól: A hézagos hittani ismereteik kiegészítését, erkölcsi útbaigazítást, tanácsokat az életre, a mindennapokra. íme két jellemző válasz: „Szívesen megyek templomba, bár a szüleim nem nagyon járnak. A misén jól érzem magam. Megnyugtat, lelkesít, megvigasztal. De sajnos a prédikációkat nemigen értem. Talán keveset tanultam hittanból? Akkor itt miért nem tanulhatok többet? Múltkoriban megkérdeztem a szomszéd nénit és a lányát, akikkel együtt jöttem, miről is beszélt a pap, de annyit értettek belőle, amennyit én. A pap emlegette a kegyelmet — mi az? — meg a túlvilágot, amiért jónak kell lennünk, de nem tudtam meg, hogyan? Mit kell csinálni? Hol kívánja az Isten tőlem? Azt is szeretném tudni, hogyan éljek, szórakozzam, hogy jó! érezzem magam, de azért az Isten is szeressen”, (tizennyolc éves lány) „Benne élek a hétköznapok harcában, egy sajátos technokrata környezetben, ahol mind nagyobb teret hódít a pénz, a szerzés, a jó kapcsolatok kialakítása. Körülöttem tárgyalják, hogyan lehet könnyen nyersanyaghoz, autócseréhez jutni, hová érdemes és kifizetődő utazni. Központi téma az evés-ivás, a nő, a léha szórakozások. Ez a légkör néha magával sodor. Sokszor lemaradódnak, ügyetlennek érzem magam, mivel vezető létemre nem tartok ott, ahol fiatal kollégáim. A prédikációktól azokat az evangéliumi tanításokat várom, amelyek az evilági javakat a végső értékek fényében világítják meg, amelyek szabályozzák erőfeszítéseink sorrendiét, megmutatják a lemondás, az önzetlenség és a segítés keresztényi lényegét. Olyan közvetlen hangú, egyszerű, világos szavakat várok, amelyek megmaradnak bennem, erőt és biztonságé* adnak, hogy a hétköznapokon is ragaszkodni tudjak az isteni igazságokhoz”, (mérnöknő) HORVÁTH RICHARD jól látja: — Fontos a tan, a tanítás. Vallási téren igen nagy a tudatlanság. Tudásunknak e téren is egyéb tudásunkhoz illőnek kell lennie, mert különben ingó, bizonytalan és önmagunkkal elégedetlen emberekké válhatunk. Nem elég a formák egysége és közössége. Lélek- és életközösség kell. A lélek nélküli formák mellett lélek nélkülivé válik az ember is. A kereső ember meg nem ezeket keresi. — Aquinói szent Tamás mondja a „dolgok igazságáról”, hogy az nemcsak a teremtő, hanem a megismerő értelmet is kívánja. A kettő között van, a két értelem között. Persze, az emberi csak nagyon halvány visszfénye az isteninek. Akármilyen hatalmas is legyen ez az emberi értelem — földi viszonylatokban. Természetesen ez a felismerés nem hat senkire sem kényszerí- tőleg. A hit szempontjából sem más ez, csak egy lépcső, mely önmagában — Isten kegyelme nélkül —■ nem ér fel az Istenig. Ismeret kell a gyakorlathoz. Gondolat kell a cselekvéshez. Elsősorban az ismeret, a gondolat az, ami izgatja az embert. Talán legjobban a legfogékonyabb embert: a fiatal embert, a fiatalságot. A több tudás nem oltja ki a szépséget, csak még gyarapítja. A nagyobb tudás nem csökkenti az értékeket, hanem még csak jobban gazdagítja. A prédikációk tartalmi színvonaláról, a lelkipásztor felkészültségéről a válaszadók zöme úgy nyilatkozott, hogy az utóbbi tíz évben észrevehetően emelkedett a szentbeszédek nívója. Ez egyrészt a 2. Vatikánum gondolatébresztő, az egyéni — pap és hivő részéről történő — kezdeményezéseknek teret engedő határozatainak köszönhető, — másrészt neves teológusaink gyakori templomi közreműködésének. Az ilyen prédikációk, konferencia-beszédek nevelik a hívek lelki ízlését és mind magasabbra állítják a mércéjét. „Miért nem látjuk többször neves teológusainkat a templomban? — kérdezi egy pesti főiskolás. Nemcsak a húsvéti és a karácsonyi konferencia-beszédeken, hanem az egyszerű vasárnapokon, az egyéb évközi ünnepeken is. Miért nem látjuk őket a vasárnapi szentmisék szónokaiként, misézőiként? Itt kellene aprópénzre váltaniuk azt az elméleti tudást, amely irányíthatná, alakíthatná az Egyház szellemiségét, közelebb hozná az emberekhez a modern teológiát.” „Nagy kár, — hogy teológusaink nemigen vesznek részt — folytatja a gondolatot egy orvosnő — a pasztorációs gyakorlatban. 230
