Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FÓRUM - Mit várunk a prédikációtól (A Teológia ankétja)
FÓRUM MIT VÁRUNK A PRÉDIKÁCIÓTÓL? (A TEOLÓGIA ankétja) „Miről szeretne hallani a hivő?“ — tette föl a kérdést huszonöt évvel ezelőtt a Vigília. Hogyan lehet és hogyan kell korunkban korszerűen prédikálni, úgy, ahogyan a maga idejében szent Kelemen vagy Pázmány Péter cselekedte és kívánta papjaitól is. A prédikáció csak akkor hathat igazán, ha a pap és hallgatói közt kontaktus létesül, „azonos hullámhosszon" folyik az „eszmecsere", azaz a pap ismeri híveinek belső igényeit, azokhoz alkalmazkodik, szavait azokhoz formálja. A hívők csak azt tudják továbbgondolni, ami legfontosabb lelki kérdéseiket érinti, morális gondjaikra keresi a választ. ügyelve a tényekre a világi hívek nagykorúságáról beszélünk, de azért korántsem áltatjuk magunkat azzal, hogy mindenben jól értesültünk a hívők igényeiről, kívánságairól. Ügy véljük azonban, hogy az általános megfigyeléseket, a legjellemzőbb véleményeket talán sikerül tolmácsolnunk. Vizsgálódásainkat széles körben végeztük, részben személyes informálódás (interjúk, beszélgetések formájában), részben kérdőívek (a válaszok feldolgozása) útján. Az eredményeket, ahol indokoltnak találtuk, összehasonlítottuk a korábbiakkal, egy-egy megjegyzéssel utalva a különbségekre vagy azonosságokra. RÓNAY GYÖRGY; — Amikor az ötvenes években a Vigilia a tőle telhető legszélesebb alapon „közvéleménykutatást'1 tartott arról, hogy „mit szeretne hallani a hivő”, vagyis miféle templomi szentbeszédet kívánna, a „kikérdezés” munkájába természetesen pasztoráló papokat is igyekeztünk bevonni. Többnyire készséggel segítettek; kíváncsiak voltak az eredményre, mert hiszen jobbára maguk sem igen tudták, mi is voltaképpen a hívek igénye. Volt azonban egy valaki, aki fölkérésünkre azt felelte: — A hívőnek azt kell meghallgatnia, amit a papja prédikál; ne ő dirigáljon a papnak, mikor a dolog rendje az, hogy a pap irányítsa őt. Ez persze még jóval a Zsinat előtt történt, de jellemző volt — korántsem az egész papságnak, de a papság egy részének a fölfogására. Egyházi vonatkozásban: a Zsinat valóságosan beemelte, illetve visszaemelte Isten népét az Egyházba, vagy talán mondjuk így: az Egyház fogalmába. Annak, hogy mit szeretne a hivő, ma szerepe, fontossága van; nem tartják okvetetienkedésnek (általában); mint ahogyan papok és hívek saját funkciójukkal egységet alkotunk, úgy együtt kell, hogy építsük is a Testet, melynek tagjai vagyunk. Ezért is nem mindegy, „mit szeretne hallani a hivő”; elégedett-e azzal, amit kap; azt kapja-e, amit igényel? Mit várunk a prédikációtól? — eredt a kérdés nyomába huszonöt év múltán a Teológia, most már a Zsinat szemmértékével GYURKOVICS TIBOR költő, drámaíró válaszában a középkor prédikációs stílusa kísért, a Savonarolák és eretneküldözők képét idézi föl: — Torzonborz ember rikácsolt a szószékről. Szürke haja gubancosán meredt az égnek, karjaival csapkodott, mint egy fekete varjú. Mélyre szállt, magasra verődött — kétségbeesett és fölszárnyaló jajongás- sal töltötte meg a templomteret: sötét, de vakító hit sugárzott belőle. A diákok gubbasztó serege dermedten hallgatta: a bűnbánat ideje volt, bűnbánatot tartottak . .. Emlékezetünk szerint a 30-as, 40-es években sem volt ritka ez a fajta papi magatartás, de még az 50-es években is találkoztunk hasonló jelenséggel, amit már akkor is helytelenítettek az olvasók. Mai tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a támadó-védekező prédikáció végképp kudarcot vallott. Szórványosan hallani róluk olyan vidékeken, ahol a nép a papot még a szellemi és lelki mozdulatlanság egyik oszlopának tartja. Itt a papnak is nehéz hangol váltani, lassan, fokozatosan állhat át a Zsinat közvetítésére, nehogy a híveit elidegenítse magától ás esetleg a templomtól is. Az idősebb korosztály nevében szóló nyugdíjas nő nemcsak azt az értetlenséget ismeri el, amellyel az emberek a pap megváltozott hangját, kísérletező prédikációit fogadják, hanem a fiatal papok magatartásában jelentkező hibákra is figyelmeztet. 228
