Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc: Homiliavázlatok az év 4. vasárnapjától a bőjt 5. vasárnapjáig

Egyházat... (Ef 5,26). A lélekben és igaz­ságban való ima ebben az új templomban valósulhat meg. Itt nem kell áldozati álla­tokat vásárolnunk, hanem személyes hódo­latunkat kell elhoznunk. Templomaink csak arra valók, hogy alkalmat adjanak a közös­ség összejövetelére és a világ zajától men­tes összeszed ettség re. De amennyiben az Egyház élő emberek­ből áll, maga is állandó tisztogatásra szo­rul. Tanúi vagyunk annak, hogy a zsinat óta hogyan újul meg az istentisztelet, hogyan igyekszünk az elavult formákat újakkal he­lyettesíteni. Az egyéni hívőnek ugyanilyen tisztogatásra van szüksége. Az Isten előtti hódolatot állandóan veszélyezteti az una­lom, a csalódottság, az ösztönös szenvedély és az anyagi érdek. Megnyugtatjuk magun­kat, hogy a külső körülmények miatt nem találunk időt az összeszed ettség re. Ezen a téren csak az segít, ha tudunk szigorúak lenni magunkkal szemben. A nagybőjti ön­megtagadás arra is való, hogy határozot­tan elutasítsunk minden kísértést, amely gátolja az Isten előtti hódolat megnyilvá­nulását. Ha mi magunk használjuk az ilyen ostort, elejét vesszük annak, hogy Isten ma­ga figyelmeztessen bennünket ostorával. Az imádságot, az Istennek szentelt időt néz­hetik ostobaságnak, az emberi bölcsesség hiányának, mi az apostol szavai szerint a megfeszített Krisztushoz kötöttük sorsunkat. Igyekszünk az ő imádságát és hódolatát állandósítani, s akkor megtapasztaljuk Is­ten erejét és bölcsességét. Böjt 4. vas. (2Krón 36,14—16. 19—23; Ef 2,4—10; Jn 3,14—21) Isten maga munkálja üdvösségünket A kinyilatkoztatás az emberről csak abból a szempontból tárgyal, hogy megvilágítsa Istennel fennálló kapcsolatát. Az embert teremtménynek mondja, akiben megvan a jó és a rossz választásának a képessége, ki van téve a kísértés vagy a kegyelmi se­gítés hatásának, van teste és lelke, s az örök élet áll előtte, mint cél. A mai szent­írási részletek az ember erkölcsi képessé­geit illetően adnak fontos utalásokat. Az ember jobban szereti a sötétséget, mint a világosságot, hajlamos a rosszra és nem akarja a felelősséget vállalni tetteiért. Sőt bűnei miatt lelkileg halottnak számíthat, s ebből az állapotból csak Krisztus emelheti ki. Tehát nemcsak az anyag nehézkessé­gét, a test kötöttségeit hordozzuk, hanem azt a jóval való szembefordulást is, amit áteredő bűnnek nevezünk. Mindaz, amit a Szentírás emleget, tapasztalatilag is iga­zolható. Aki igyekszik magát és másokat nevelni, az tisztában van ezekkel a jelensé­gekkel. Ezért mondhatjuk, hogy úgyneve­zett „természetes jóság” nincs és nem is. elegendő. Itt nem lehet a felelősséget Is­tenre hárítani, hogy ilyennek teremtett ben­nünket. Esendő természetünkben benne van a szabadakaratú állásfoglalás és az a helyzet, amit az emberi közösség kezdet­től fogva kialakított. Külsőleg az élet min dig az összevisszaság képét mutatta. Hogyan emeli ki Isten az embert ebből az állapotból? Az ószövetségi történet azt mutatja, hogy a csapást, a büntetést min­dig felhasználta figyelmeztetésre. Az élet­ben tapasztalható baj és nehézség nem azt jelenti, hogy az ember vak erők áldozata, hanem azt, hogy isten nevelni akar bennün­ket A csapás, a sikertelenség gondolkodás­ra késztet, szerénységre nevel, megtanít imádkozni, megacéloz és arra késztet, hogy új utakat keressünk. Hogy a földi csapások figyelmeztetések, azt teljes bizonyossággal csak az evangéliumból tudjuk: Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát ál­dozatul adta érte. Ő nem elítélni akarja a világot, hanem megmenteni. Szeretetét, ir­galmát. mindenhatóságát felhasználja ar­ra, hogy üdvözítse az embert. Az apostol a szentleckében a lelki megigazulást a halál­ból való életrekeltés képével szemlélteti. Is­ten tehát nemcsak figyelmeztet, nemcsak irányt mutat vagy büntetéssel fenyeget, ha­nem lábra állít, erőt önt belénk és kedvet ad az élethez. Az apostol másutt azt állít­ja, hogy „Isten maga ébreszti bennünk a szándékot és haitja végre a tettet tetszésé­nek megfelelően” (Fii 2,13). A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk az isteni kezdeményezést és együttműködjünk hatásával. A megigazult embernek külön­leges öröme lehet az, hogy „tetteit Isten­ben hajtja véqre”, azért rajtuk van egy felsőbbrendű világosság. Nekünk érdeme­ket szereznek és másokat is követésre in­dítanak. Böjt 5. vas. (Jer 31,31—34; Zsid 5,7—9; Jn 12,20—33). Természetfeletti újjászületés Az elhaló és kicsírázó búzaszem beszé­des jelkép. Először szemlélteti azt, hogy Krisztus földi életének meg kell szűnnie, hogy magára öltse az újat, a természetfö­löttit. Másodszor bele van sűrítve a sokszo­ros termés gondolata is. A csírázó búza­szem elbokrosodik és sok kalászt hoz. Sa­ját élete újra kezdődik mindegyikben. De amíg a búzaszemben mindez biológiai tör­vényszerűség, addig Krisztus tudatosan vál­lalja az áldozati sorsot. Meg van győződve, 226

Next

/
Oldalképek
Tartalom