Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - FIGYELŐ - Tomka Ferenc: "Arról ismerjenek meg benneteket..." (Jn 13,35)
„első világképének” kialakulásáig. A kisgyermek „világképe”, — amint erre a gyermeklélektan Freudct követve rámutat — nem ésszerű tanulás útján alakul ki, hanem elsősorban az anyával, illetve a szülővel való érzelmi azonosulás útján (primer szocializáció). A gyermek azonosítja magát a szeretett lénnyel, aki számára érzelmileg döntő: a „jelentékeny másik"-ka\ (H. Mead kifejezése). így különösebb okoskodás nélkül átveszi annak „világát”1. A szocializáció és a „világkép” kialakulása kifejezetten közösségi jellegű: itt kezdődik a családközösség jelentősége. A gyermek elsajátítja a társasélet alapszabályait, megtanulja a szeretetet, az önzetlenséget. A család nevelői tevékenységében is elsősorban fontosabb szerepe van az érzelemnek az értelemnél, a példának az elméleti magyarázatoknál: a gyermek csak a közvetlenül megtapasztalt magatartásformákkal képes azonosulni, amíg az elméleti magatartás- modelleket nem tudja elsajátítani. A pedagógia, a lélektan pótolhatatlan szerepet tulajdonít az első évek „érzelmi tanulásának”, amely döntően hat az ember későbbi életére. Egy lelkileg-testileg egészséges gyermekkor alaptényezője a személyes biztonság, a védettség — a megértettség és szeretettség — tudata. „Minden rendben van — valószínűleg ez az a mondat, amit az anyák leggyakrabban mondanak síró gyermekeiknek"2. S a gyermek elhiszi, hiszen számára a „rendben van” elsősorban azt jelenti, hogy őt szeretik, és elfogadják. (Az ember biztonság- és társ-igénye a pszichoanalízis alapján éppen csak a magzati állapotban, illetve a kisgyermek-korban talál kielégülést.) A növekvő, majd a családból kiszakadó gyermek azután rövidesen rájön, hogy valójában egyáltalán nincs is minden rendben. Nincs rendben, mert annyiszor meghiúsul a szeretet, a megértés, a biztonság . . . ilyenkor kezdődik el az emberben a belső elidegenedés, az egyén bezárkózása. De egy életen át ott él benne a gyermekkor melegének, biztonságának emléke és vágya. A fenti vázlat alapján tehát a gyermek világlátásának kialakulásában három lényeges fogalom szerepel: Az érzelmi azonosulás — az identifikáció. A „jelentékeny másik", akivel a gyermek személyesen azonosulhat, és akinek egész világát átveheti. Végül a „jelentékeny másikból” álló elsődleges (családi) közösség, amelynek közösségi ereje hasonló jelentőségű, mint a „jelentékeny másik” (az anya) „én-te” kapcsolata. — Az anyai én-te és a család én-ti kapcsolatának alaptulajdonságai tehát közösek: egyrészt biztonságot adnak a gyermeknek arról, hogy elfogadják és szeretik őt, másrészt a gyermek előtt „megélnek" egy olyan magatartásformát, amelyet a gyermek az egyetlen lehetségesnek tart, hiszen számá- mára az „egyedül jelentékeny mások” így élnek. A „megtérés" mint a világkép átalakulása Amint már utaltunk rá, a társadalomlélektan szerint a gyermekkorban bizonyos értelemben már lezárult egyéniség további alakulása az elsődleges szocializációval hasonló folyamatot tételezi tel. Az ilyen átalakulásban azonban a fenti tényezők sorrendje megfordulhat: Az első lépés igen gyakran a közösséggel való találkozás. A csoport oly hitelreméltóan éli meg világnézetét, hogy ez felkelti az érdeklődést. Azonban szükség van arra, hogy a „kívülálló" személyesen is közelkerüljön a csoport egyik-másik tagjához. Csak a kialakult személyes kapcsolat hozhatja létre a személyes érzelmi elemeket is tartalmazó azonosulást, majd a teljes átalakulást, ami a csoport tagjává válást jelenti. A keresztény konveriiták életleirásai között azonban olvasunk olyan csodálatos megtérésekről, ahol nem voltak személyes kapcsolatok. A közösségtudatot és -élményt az Egyház természet- feletti egységének tudata pótolta — volt, ahol a „jelentékeny másik” helyébe maga az Isten lépett. Az ilyen „szentpáli” megtérés azonban nagyon ritka. És a köztudatban élő „kegyelmi konverziók” hátterében is ott rejtőznek a „jelentékeny” személyek és közösségek. Sajnos itt is érezteti hatását az egyházi történetírásnak, illetve a szentek életrajzírásának bizonyos misztifikáló hajlandósága, amely a „földi” tényezőket elhagyta, vagy akkori tudásuk szerint fel sem ismerte és így a „csodás elemek” jutottak előtérbe. És ha voltak is egyes esetekben csodálatos megtérések (hiszen voltak!), a megtérés rendes útja mégis általában a közösségen át vezetett. — Gondoljunk itt az első keresztény közösségekre, vagy a szerzetesrendek vonzóerejére és az említett - személyes kapcsolatokra, szeretetre épülő — keresztény közösségeknek rendkívüli hatására. A történelmet és a jelent szemlélve az a meggyőződés alakul ki az emberben, hogy ahol Krisztusból élő szeretetközös- ség van, ott a megértés szinte „hétköznapi" jelenség. — Ez pedig a kegyelem erejéből fakad, azonban Krisztus tanítása szerint a kegyelem a belőle élő közösségben is működik. — A megtérések tényének szinte ismeretlenné válása, illetve a csodák világába utalása pedig párhuzamos folyamat a személyes szeretetkapcsolatra épülő közösség elszemélytelenedésével, intézményesülésével. 185
