Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - FIGYELŐ - Tomka Ferenc: "Arról ismerjenek meg benneteket..." (Jn 13,35)
Megtérés és közösség Mindezek után röviden azt szeretnénk elemezni, hogy milyen szerepe van a „keresztény megtérésben” a társadalomlélektanból ismert tényezőknek: a primér közösségnek, a „jelentékeny másiknak", illetve a vele való személyes érzelmi azonosulásnak. A személyes kapcsolatokra épülő csoport, a „primér közösség” szerepéről a megtérésben három szempontot emelünk ki. Először is az Egyház „azért van” — a megtéréstől függetlenül is, — hogy tanúságot tegyen Istenről. Isten lényege pedig a személyes szeretet (vö. 1Jn 4,16). A szeretetről a közösség, elsődlegesen a primér közösség tud tanúságot tenni: a szeretet csak közösségben válik valódivá, befejezetté, „megéltté". Másodszor a primér közösség mint a „szeretet jele”, igazolja ezt az ember szeretet- és rejtettség-igé- nye, amely az egyik alapvető és legősibb ösztön. Az urbanizált, magányossá vált korunkban belátjuk, hogy aligha van más olyan vanzó tényező az ember számára, mint a közösségi szeretet. Csak az élő közösség igazolhatja, teheti megfoghatóvá egy világnézet megélhetőségét: elismertetését és helyet kínál az egyén számára. A társadalomlélektan megfigyelése szerint ilyen közösségi „elfogadás” nélkül az ember nem képes élni. Az egy vagy több személlyel, a „jelentékeny másikkal" felvett elmélyült kapcsolat a megtérés másik fontos eszköze. Hiszen a meg- térőnek személyes kapcsolatba kell kerülnie Istennel. Ez pedig csak személyes kapcsolatok és példák útján sajátítható el. A többszörösen megismételt felmérés eredménye szerint a gyermekek Atya-lsten-képe szoros összefüggésben áll saját apjukról alkotott képpel. A gyermek kialakult Isten-kapcsolata magán viseli a szülőkkel, az apával kialakított viszonyát. Eltorzult, rosszlelkű apák gyermekének istenképe így egy életre kiha- tóan eltorzulhat. — A Riesman-féle „radar ember”, vagy C. G. Jung „álarcos ember"-e (hogy szélsőséges példát alkalmazzunk) nemcsak embertársai előtt „játsza szerepét", de egy idő után ezt már önmagával is elhiteti, és az ilyen szinte már képtelen személyes megnyílásra ember és Isten felé, mert személyiségének alapszerkezete lett saját valóságának elváltoztatása, a szerep- játszás. Miért vált ilyenné? — Mert mindig azt tapasztalta, hogy sorozatosan félreértették, hogy mást várnak tőle, mint amit ő helyesnek tart. — A vallásilag „jelentékeny másik" egyik fontos feladata a megtérés előkészítésében az, hogy az őszinte személyes kapcsolatban lehetőséget adjon az „átalakulónak’’ az elmélyülő személyesség első lépéseinek megtételére, — amely mint láttuk, egybeesik az első Isten felé vezető lépésekkel; és hogy benső világának feltárása által — amely csak mély én-te kapcsolatban képzelhető el — saját magatartásával „igazolja" az Istennel való legszemélyesebb viszony lehetőségét. Felhívás — mindenkinek. Ezek után fel kell vetnünk a gyakorlati kérdést: Mi a teendőnk? A válasz nemcsak papoknak, lelkipásztoroknak, hanem minden kereszténynek szól: Feladatunk a szeretet élése. De nem valami „absztrakt” módon, hanem valóságos szeretetközösségek- ben. „Legyetek egyek! Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást!” Ez a felhívás éppenúgy szól a keresztény családok, baráti körök, vagy egyházközösségek, mint az összegyház felé, Mert bár az összegyház is tanúságot tehet egységéről, szeretetéről, az egyes embert j— amint a fentiekben utalni próbáltunk rá — mégiscsak a kis csoport melege érinti meg. Krisztus jelen akar lenni, láthatóan jelezni akarja önmagát mindenütt, ahol emberek élnek: falukban és városokban, idősek és fiatalok, tanultak és egyszerűbbek számára egyaránt. Jelezni akarja magát, övéinek látható szeretetközösségében. Sok keresztényben felmerült már a kérdés: „Hogyan tudhatnék másoknak is elfogadható választ adni a hitemről, hiszen nincs elegendő filozófiai, természettudományos képzettségem". Teológusok is gyakran mondogatják: Ma sokak számára nehezen elérhető az igazi kereszténység, mert amíg egyik oldalról bőven találkoznak ellene szóló érvekkel, addig a másik részen nincs módjuk képzettségüknek megfelelően elmélyíteniük a vallási ismereteiket. — Ezen problémák valóságos léte ellenére is a megoldás a keresztény közösségek tanúságtételében rejlik. Mert erre a tanúságtételre mindenki, a legkisebb baráti kör is képes, különösebb képzettség nélkül is (bár természetesen ez sem hanyagolható el); és ez az „igazolás”, minden „tudományos” bi- zonygatásnál iöbbet mond. Nemcsak azért, mert az ember számára az élet mindig több az elméletnél, de azért is, mert itt valóban Isten él és működik. Aki szeretet- ben, szeretetközösségben él, az Istenben él és Isten őbenne. (1Jn 4,16). Jegyzetek: 1. Vö: Freud gondolatait az „ldentifizierung”-ról és az „Obiektwahr'-ról. -2. P. Berger-Th. Luckmann: Die gessell- schaftliche Konstruktion, der Wirklichkeit Stuttgart, 19702, 146. — 3. Vö. D. Riesman: Die einsame Masse, Hamburg, 19659; P. Berger—Th. Luckmann: im. 49—56, 157—174. Tomka Ferenc
