Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 3. szám - FIGYELŐ - Tomka Ferenc: "Arról ismerjenek meg benneteket..." (Jn 13,35)

„ARRÓL ISMERJENEK MEG BENNETEKET ...” (JN 13,35) Szociológiai-pszichológiai elmélkedés. Az első századok kereszténységének leg- élőbb és legtermészetesebb valósága volt a mustármag példáját megvalósító hirtelen növekedés, a megtérők óriási aránya. „Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága pedig egyre növekedett” (ApCsel 5,11). A lendület azután mindinkább lelassult, de mi keresz­tények megtaláltuk ennek természetes — természetfeletti okokra hivatkozó — magya­rázatát: Az a kor karizmatikus kor volt. Ab­ban a korban Isten a csodatevés ajándékát is megadta az apostoloknak, illetve nem egynek a keresztények közül. Természetes te­hát, hogy nagy volt az Egyház növekedése. A szentek életének kiszínezése, túlzott földön­túlivá tétele azzal a következménnyel járt — állapítják meg korunk teológusai — hogy a keresztények többsége joggal nem érzett semmi nagyobb ösztönzést követésükre. Úgy tűnik azonban, hogy a kereszténység első nagy apostoli hatását is hasonló „magyará­zatokkal” vettük körül önmagunkat is bizto­sítva, hogy semmiféle lelkiismeretfurdalást ne érezzünk, amikor látjuk a lendület elakadá­sát, a kereszténység vonzerejének szinte teljes megszűnését. (A „teljes megszűnés” első hal­lásra talán kemény kifejezésnek tűnik, hiszen voltak nagy térítő fellángolások az Egyház történetében. Ha azonban összehasonlítjuk napjaink átlag kereszténységének — például egy falu egyházközségének — és az őske­resztény közösségeknek vonzerejét, akkor bi­zonyára kitarthatunk majd e jelző mellett). A Szentírásból kétségtelen ugyan, hogy különleges karizmák léteztek az első szá­zadokban, s hogy ezeknek nagy hatásuk volt a kereszténység terjedésére, de ugyan­az a Szentírás egyáltalán nem a csodatevő erőnek tulajdonít elsődleges jelentőséget a megtérések sokaságában. Az Újszövetség kiemeli azt az egyszerű és mindenkitől megvalósítható és követhető szempontot: „Ar­ról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást!" (Jn 13,35). Az ősegyháznak a cso­dák mellett a nagy „szenzációja” a közösségi szeretet volt — amint az Apostolok Csele­kedetei nem is mulasztja el ismételten ki­hangsúlyozni: „A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt... Egy szívvel-lélek- kel mindennap állhatatosan megjelentek a templomban. Magasztalták Istent és az egész nép szeretetében álltak. Az Úr pedig napról-napra növelte az üdvösségre rendel­tek számát” (2,44—47). Később újra így ír: „A hívők sokaságának egy volt szíve- lelke. Egyikük sem mondott birtokából sem­mit sem a saját tulajdonának, hanem min­denük közös volt. Az apostolok pedig nagy hatással tettek tanúságot az Úr Jézus föl­támadásáról, és nagy kegyelem munkálko­dott mindnyájukban" (4,32—34). — Majd néhány vers után megismétli: „Mindnyájan teljes egyetértésben tartózkodtak Salamon tornácában... A nép nagyrabecsülte őket. Az Úrban hívő férfiak és nők sokasága pe­dig egyre növekedett” (5,12—14). „Nézzétek, hogy szeretik egymást!” — Krisztus elképzelése szerint ezt a meglepe­tést kell kiváltania minden kor keresztény­ségének a kívülállókból s ennek kellene vonzerejének lennie. A lélektan és a szociológia illetékessége Amikor a következőkben felhasználjuk a közösség és az egyén kapcsolatainak leg­fontosabb lélektani és szociológiai eredmé­nyeit, ez távolról sem jelenti, hogy ne tud­nánk arról, hogy a megtérés lényegileg nem tudományos kérdés, hanem kegyelmi folyamat. De súlyos tévedés volna az Egy­ház látható és láthatatlan arculatának kü­lönválasztása is: hiszen a kettő minden té­ren összefügg. Az Egyház „ős-szentség”, amely állandóan jelzi Isten jelenlétét és szeretetét; és azáltal, hogy jelzi a kegyel­met, meg is valósítja azt. Ilyen — az Egy­ház természetéhez tartozó — kegyelmi jel és megvalósulás a keresztény szeretetkö- zösség. Azonban az egyetlen olyan — kül­sők számára is — jól látható jel, amelyről Krisztus azt mondta: „Ebből ismerje meg a világ Atyám, hogy te küldtél engem, és hogy szereted őket, amint engem szeret­tél” (Jn 17,23). Vagyis Krisztus szerint a ke­resztény közösség lényegének isteni erede­tének és természetének ismertető jele ez. A teológiának mindenkori tanítása, hogy a ke­gyelem és az emberi természet összhangban van. Isten nem az emberi természettel ellen­tétes vagy akár attól független szabályokat, előírásokat adott a keresztények számára. El­lenkezőleg, a keresztény élet a teljes — a Krisztusban beteljesült — emberség. Ezért nem állhat távol a kereszténységtől semmi, ami emberi. A következő tudományos szem­pontok éppen a teológiának ezt az ősi taní­tását világosítják meg bizonyos értelemben új oldalról. Lássuk tehát, mit alkalmazhatunk a közösséglélektanból, illetve a szociológiá­ból a megtérésre és a keresztény közösségre. A gyermek világképének kialakulása A megtérésnek, egy ember átalakulásának folyamatát távolról, a gyermeklélektan ol­daláról közelítve érthetjük meg. A megté- rőnek sok vonatkozásban ugyanazt az utat kell végigjárnia, amit a gyermek megtett 184

Next

/
Oldalképek
Tartalom