Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 3. szám - FIGYELŐ - "Ti hősi nemzedék vagytok..." (Centralisták visszaemlékezései)

Itt ismét Pataky püspök úr emlékeit idézzük: Az új esztendő rendkívüli zajokkal köszöntött ránk. — Már frontvonalban éltünk. Sokar» végleg leköltöztek a pincébe. Mi néhányon ugyan lejöttünk az emeletről, de még nem akar­tunk a pincébe menni. Amíg lehetett, az Egyetemi templomban miséztünk. 1945. január har- madikán éppen a Szűzanya oltáránál mondtam a szentmisét, amikor az épület súlyos talála­tot. kapott. Folytattam misémet, — úgy gondoltam, — jobb helyen, mint a Szűzanya mene­dékében, úgysem lehetek. Amikor a mise végeztével befelé mentem, egy újabb találat lég­nyomása a templom közepén földhöz vágott. Ez volt az utolsó nap, amikor templomban misézhettünk. Ezután vagy a házak mellett osonva az óvóhelyekre mentünk misézni, vagy a pincében előkészített oltárnál maradtunk. Január negyedikén reggel — akkor már riasztás sem volt — hatalmas találatot kapott a harmadik emeleti betegterem. A légnyomás a mi hálókuckónkat is összedöntötte és csak a kisablakon át, sebesülten jutottunk le a pincébe. Következő naptól a vicerektor — légó parancsnok utasítására mindenkinek a pincébe kellett vonulnia, — de azt nem gondoltuk, hogy közel két hónapig, február 15-ig „katakomba­lakók" leszünk. Közöttünk laktak a szeminárium hivatalos elöljáróin kívül Trikói József, Artner Edgar és Bánk József professzorok, a katolikus közélet néhány neves embere és közben még több életveszélybe került személy kért befogadást. A vezetőség vállalta a kockázatot és meg­teremtette a diszkrét rejtőzés lehetőségét. Gergely Ferenc, a neves orgonaművész fiatat feleségével is nálunk lakott, és a legnehezebb napokban közöttünk született meg első gyer­meke. — A napok lassan teltek, a harci zaj meg erősen közeledett. Ahogy szűntek a légi bombázások, úgy fokozódott félelmetes erővel a földi háborúzás. — Számunkra közeli veszélyt jelentett — emlékezik Zsák Péter — a Czukor-utcai iskola tetején megtelepedett német légelhárító tüzérség, amely a vadászbombázók állandó cél­pontja volt. Az eltévedt lövedékek pedig az Egyetemi-templomot és épületünket érték. A szomszédos elsősegélyhelyre szünet nélkül szállították a súlyos sebesülteket. Épületünket — a svéd védettség ellenére, — állandóan le akarták foglalni a németek. Péterffy Gedeon vicerektor nagyon udvariasan, de merész határozottsággal kiutasította őket. Egy alkalommal kigyulladt a Központi Egyetem tetőzete. A helyzet veszélyes volt, mert az egyetem előteré­ben rengeteg lőszer volt felhalmozva. A kispapok életük kockáztatásával hordták ki a lőszer­ládákat. Másként az egész egyetem környékével együtt a levegőbe repült volna. — Sok környező ház tűzoltásánál is segédkeztünk. Bálint József társunk a saját szemináriumi szek­rényében temette el Szabó Dezsőt, akit rendkívül nagyrabecsült és nagyon meggyászolt. — Tanáraink közül különösképpen meg kell emlékeznem Bánk érsek úrról, az egyházjog fiatal tanáráról — mondja Szénái József — ő is közöttünk vészelte át az egész ostromot. Részt- vett velünk együtt minden fizikai munkában, az óvóhely tisztántartásában, ha kellett, sírt ásott. Együtt fűrészelte velünk, diákokkal az udvaron a lezuhant gerendákat tüzelőnek. Ő készített fel közben minket, felszentelteket a gyónási engedélyhez szükséges vizsgákra. Praktikus tanácsait mindmáig jól felhasználom. — Még egy gondolat mélyen bevésődött lelkembe. A sok sebesült és hulla látása nagyon lehangolt mindnyájunkat. Ekkor meg­szólalt egyik professzorunk: Ugye megdöbbenti magukat a háború pusztítása? De ne felejt­sétek el, a magyar anyák sokkal több magzatot öltek meg az utóbbi években, mint ameny- nyi eddig a háború áldozata volt! — Január 10-én a front már a Kálvin téren volt. A szeminárium körül működtek még a német aknavetők, de lassan visszafelé húzódtak, — emlékezik tovább Zsák Péter. —- 1945. január 18-ra virradó éjjel az Egyetem alagsorán keresztül jöttek be hozzánk a szovjet elő­őrsök. Végigmentek a termeken, a folyosókon, megnézték a pihenőre vetkőzött pincelakókat. A hirtelenül felugróknak barátságosan odaintettek: Csak maradjanak! — Nagy sóhaj tört fel mindnyájunkból, éreztük, elérkezett a történelmi pillanat: Megtörtént a Központi Szemi­nárium felszabadítása is. Az oroszok a papi elöljáróinkat nagy tisztelettel kezelték. Az oroszul tudó kispapok, akik a német megszállás elől Kárpátaljáról ide menekültek, tolmácsok lettek. Űk kalauzolták tovább a szovjet katonákat. Nagy vállalkozás volt, hiszen házról házra ment a küzdelem, minden ablakból, kapuból tüzeltek a visszavonuló németek. Az oroszul tudók később is állandó szolgálatot teljesítettek a portás mellett. Marczell Atya tárgyalt a szovjet parancsnoksággal, akik a szemináriumban lévő civileket is igazoltnak tekintették. Néhány napra a felszenteltek és a kispapok egyaránt megkapták a kétnyelvű igazolást. Ez azt jelentette, hogy szabadon járhattunk a városban, de kizárólag reverendában. Mentesültünk minden kötelező közmunka elől, hogy azután annál hősiesebben vállaljunk önkéntes munkát a város minden pontján. Amikor először karingben énekelve mentünk temetni a Károlyi­■ kertbe, az emberek sírtak a meghatottságtól. Jómagam elsőnek a szüléimét mentem meg­látogatni a mai Móricz Zsigmond körtérre, mert két hónapja nem hallottam róluk. Reveren­178

Next

/
Oldalképek
Tartalom