Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - FIGYELŐ - "Ti hősi nemzedék vagytok..." (Centralisták visszaemlékezései)
pap a viharban, mint a kényelemben. Érezze meg ereje gyengesége mellett a feladat nagyságát; Krisztus ott áll minden papja mellett, aki hősi elszántsággal akar dolgozni az eljövendő szörnyű viharban. — Bizony kezdetben megdöbbenten hallgattuk, de még nem fogtuk fel egészen az ilyen súlyos tárgyú elmélkedéseket. A fiatalok a nehézségeket is egy kicsit rózsaszín romantikával veszik körül, de azután mi is hamar kijózanodtunk — meséli Kardos József plébános. A „nagy légitámadás" után minden tanár már csak egy órát tartott, egyéni tanulással kellett a vizsgákat május 15-ig befejeznünk. A fegyelem egy kissé fellazult. Naphosszat a várost jártuk, itt-ott még élelmet osztottak, abból hordtuk össze a tartalékot. Bár mi még jól el voltunk látva, akkor már tudtuk, hogy létszámon felül még sokaknak lehet szükségük élelemre. A napirend is átalakult: „zsolozsmás karthauziaknak" neveztük magunkat. Este így köszöntünk el: „Negyedegykor a viszontlátásra!" Mert a német pontosságra számítani lehetett, mindig ugyanakkor kezdődtek a bombázások. Éjjel harapnivalót is kaptunk az óvóhelyen, „nehogy a szamártestvérnek éhesen kelljen feltámadnia.” Életünket pedig így jellemeztük: „Nappal egyetemre járunk, éjjel óvodába!” — A humort azonban fokozatosan elfojtotta bennünk a félelem. Elöljáróink nyugalmát ugyan magunkra erőltettük, belülről azonban remegtünk. A hajnal sötétjében kezdődött a szentmise. Csend, fegyelem, katakombahangulat: Amikor a vastag boltozat megingott fejünk felett, szorongásunkat már csak a velünk rejtőzködő Jézus tudta feloldani. A rögtönzött oltárnál felváltva adoráltunk. Úgy olvassuk a korabeli beszámolóban, hogy megrendítő volt az évvégi búcsúzkodás, különösen a hatodévesektől: ,,Mőst pedig végleg búcsúzunk tőlük, talán az életben többet nem is találkozunk." Utána az írás is megszakadt, csak 1946 júniusában jelenik meg újból a „Centralista" retrospektiv száma, amely áttekintő egységbe foglalja az eseményeket. 1944 nyarán sokakat behívtak táborilelkész-képzésre. A vidékiek még nyugalmas otthonukba térhettek haza. Fataky püspök úr pesti lakos volt, ezért az itteni eseményekre emlékezik: — Pesterzsébeten laktam a szülői házban. Ebben a gyárvárosban igen sok bombázás volt. Kis kertes házunkban nem volt pince, hanem édesanyámmal és idős nagyapámmal a vízvezeték aknájába bújtunk. Minden feljövetel után csörgött rólam a veríték. Majd útrakeltem, hol, mit tudnék segíteni. Igen sok halottat temettünk. Az emberek már csak fáradt, szomorú, vagy megkeményedett arccal nézték az egymás után süllyedő koporsókat: miért van ez, mikor lesz vége? — Pedig a ritka szép ősz még szörnyűbb eseményeket rejtegetett. Hogyan és mikor tudtak a vidékiek visszatérni 1944 őszén Budapestre? — kérdezzük Szendi József spirituális atyát, aki 1946-ban megírta, most pedig felidézi emlékeit. Dunántúlra csak későn érkezett meg a behívónk. A mellettünk lévő vasútállomást állandóan bombázták, otthonról nem akartak elengedni. Végül társaimtól kapom az értesítést: Nagyjából együtt vagyunk, gyere! Erre magam is elindultam. Budapest közelében súlyos harcok folytak, bár októberben, a német megszállás után a kormányzó hadiparancsot adott ki a harcok beszüntetésére. Az ellentmondó hírek, a rádióban a német propaganda állandó szövegei egészen megzavartak minket. Komoly erősítésül szolgáltak a rektori konferenciák. A háborút tapasztalt, bölcs és higgadt Marcell atya a legnehezebb helyzetről is világos képet adott és pontosan közölte magatartásunkra és a házra vonatkozó rendelkezéseit. Mindnyájan elfogadtuk, hogy a szemináriumot csak karhatalmi erőszak esetén hagyjuk el. A nyilas behívók ellen pedig haladékot kért, tudván „aki időt nyer, az életet nyer". Közismert, hogy Marcell rektor úr sok menekültet is befogadott. Hogy kik voltak, hogyan fogadták őket a szeminaristák, — arról is Szendi József értesít minket. Amikor megkésve visszatértem a szemináriumba, sok ismeretlen arcot láttam. Fiatalabb, idősebb személyek reverendában. A halk viselkedésűek nem klerikusok voltak, hanem üldözöttek. Csendben tudomásul vettük és közösen vállaltuk az ezzel járó kockázatokat. Mindannyian segítségükre siettünk, ők pedig bekapcsolódtak a ház napirendjébe és munkájába. Volt közöttük politikai üldözött, zsidó, baloldali újságíró, katonatiszt, művész. Marcell atya ügyes diplomáciával kijárta a háznak a svéd védettséget (a svédek, mint semleges ország követségi védelmet adhattak). Ezek után biztonságosabban mertük vállalani az üldözöttek gyermekeit is. Körülbelül ötven-hatvan személy lehetett köztünk. Megkérdeztük Zsák Péter plébánost, az akkori alsóbb évfolyamú teológusok közül. Őket a végső szigorlatok és a szentelés kötelezettségei még nem szorították, ezért több és nehezebb munkát vállaltak. Mi volt a feladata? 176
