Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - FIGYELŐ - "Ti hősi nemzedék vagytok..." (Centralisták visszaemlékezései)
Októbertől mór „háborúról" beszéltünk. Az egyetemi előadások megritkultak, a tanárok a légitámadások miatt nem tudtak bejönni. A szemináriumban azonban rendszeres tanulás volt. Emellett mindenkinek vállalt és megszabott feladata volt. Én éjszakai vigyázó voltam a gyermekek között. Nappal tanultak, játszottak, olvastak. „Spirituálisuk” Pataky Kornél ötödéves volt, a jelenlegi győri püspök. Vele beszélték meg minden ügyüket. Éjszaka azonban, meg a bombázások ideje alatt az erősítés az én feladatom volt. A szüleiktől elszakított gyermekek éjjel nyugtalanok voltak, sírtak vagy egymással civakodtok. Ügy éreztem, tudtam nekik segíteni, biztatást, reményt adni, vagy legalább egy kis oldott hangulatot teremteni. Az első félév 1944. december 2. után lezárult, utána voltak a vizsgák. Majd életre-halálra felkészülten végeztük a lelkigyakorlatokat. December 15-én a pápai nuncius tizenöt szub- diákonust szentelt, akik buzgó lélekkel kezdték el a breviárium imádságát. Közeledett a karácsony, de fokozódott a feszültség is. A hidak tele voltak robbanó anyagokkal, a német páncélosok elöntötték a várost. A lakosság körében fásultság, rémület vagy elesettség uralkodott. A szeminárium azonban rendkívüli örömben élt. Tizenhárom alszerpap rendkívüli engedélyt kapott, hogy amennyiben vállalják a helyzet kockázatát (a nyilasok elől titkolni kellett), karácsonykor pappá szentelik őket. Mi fiatalok vágyakozva segédkeztünk nekik, később elkísértük őket a város különböző pontjaira újmiséket tartani. Én Budán a Kékgolyó utcai kórház kápolnájában asszisztáltam, ahonnan csak nagy veszélyek között tudtunk hazavergődni. /ff ismét visszaadjuk a szót Szendi Józsefnek, mert ő egyike volt a „karácsonyi szenteltek- nek". Szentelésünk csak évvégén lett volna esedékes, de a háború bizonytalansága miatt Rómából szikratávírón kapott engedéllyel karácsony vigíliájára tették át. A szentelő püspök csak akkor indulhatott el Budáról, amikor a piramisalakú betontömböket a hidakról elgurították, viszont este kilenc óra körül már kezdődtek a bombázások. A Centrale kápolnájába terveztük a szentelést, de felkészültünk arra, hogy a riadó esetén a pincében folytatjuk. Azonban riadó nélkül megúsztuk a megrendítő pillanatokat. Akkor megéreztük a szabadság és a béke előízét és hogy ez a szorongattatás már nem tarthat soká. Karácsonykor mindjárt három mise elmondásával kezdtük „papi életünket”. Ezután vasárnaponként is mindig három misét mondhattunk a különböző óvóhelyeken. December 27-én Marczell atya adta ki a jelszót: „ti a hősök nemzedéke vagytok”, — akik ugyanis mindent kibírnak — és ezzel megkezdte velünk a második, az úgynevezett „pince-félévet”. Kértük Szendi spirituális urat, hogy néhány szót szóljon a ,,légó pasztorációrói" is, mert ma már nem sokan tudják, mi is volt az! Számunkra, kezdő papok számára különösen megrendítő volt a sok jó szentgyónás. Gyóntattunk pincefolyosókon, betegeket, nedvességtől rothadó szalmazsákon, ülve, sétálva, beszélgetve vagy sírva. Sokan voltak, akik nagyon hosszú idő után járultak a szentségekhez. Gyakran bekapcsolódtak a frontról hazatérő, megtört katonák is az óvóhelyi szentmisékbe. Az emberek közvetlen lelki szükséglete alakította ki azt a formát, amit ma a megújított „családi szentmisék” élménye nyújt. A kisasztalt körülvették a háztömb lakói valláskülönbség nélkül. Mindnyájan érezték, hogy „jó együtt lennünk hitben, reménységben, áldozatban”. így azután akaratlanul is „szembemiséztünk”. Egyszerű karingben voltunk stólával, kehelynek talpas üvegpoharat használtunk. A szomorúbb feladatok a temetések voltak. Révész református püspök nővérét például én temettem el a Károlyi-kertben egy bombatölcsérbe. A résztvevők közben egy géppuskatűzben kimúlt lovat daraboltak fel, — ha már feljöttek a pincéből — legalább valami „ennivalót" is vigyenek magukkal. Egyik kezében egy kikanyarított lócomb, a másik földfelé lógatta vértől csepegő kését, miközben közösen mondtuk a Miatyánkot. Később rendszeresen jártam temetni. A kerepesi temető újonnan megnyitott részét javarészt én temettem be, hetekig más papot nem is láttam kijönni. Amikor tüzet kaptunk, a kísérők bemenekültek a sérült kriptákba. Én reverendában, karingben röstelltem elhagyni szolgálatomat. így egyedül, világító fehérben védtelen célpont maradtam. Egyszer egy tüzérségi lövedék mellém esett, de nem robbant fel. Temettem szaka, datlanul reggeltől késő délutánig, étlen-szomjan. A legszükségesebb szertartást és az anyakönyvezést is helyben végeztem. Ujjaim úgy összefagytak, hogy csak ökölre fogott ceruzával tudtam írni. Sok adatot szolgáltattam be az Egyetemi templomba az alumínium személyi igazolványokkal és a halottnál talált iratokkal, tárgyakkal együtt, amikből közölni tudtuk az eltűntekről a szomorú hírt a hozzátartozóknak. 177
