Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - FIGYELŐ - "Ti hősi nemzedék vagytok..." (Centralisták visszaemlékezései)
FIGYELŐ „ TI HŐSI NEMZEDÉK VAGYTOK ..." (Centralisták visszaemlékezései) Seminarium Centrale — a Központi Szeminárium a régi Alma Mater kebelén nevelte kis- papjait. Akiket a megyéspüspökök ideküldtek, azok több igénnyel és szorgalommal készültek. hogy pappászentelésük mellett a hittudományok doktorai lehessenek. Az 1944—45 év ifjú papi generációját „hősi nemzedéknek” nevezték. Ez lett a nevük a pesti lakosság körében azoknak, akikből most 30 év után sokféle poszton helytálló lelkipásztor, professzor, spirituális nevelődött ki. Közülük való Bánk József egri érsek, az akkori fiatal professzor, valamint Timkó Imre és Pataky Kornél püspökök, akiknek felszentelése egybeesett hazánk felszabadulásának 30. évfordulójával. Ez alkalommal Pataky püspök úr így emlékezett meg papi kortársairól: „Generációm, melyet a háború és a bombázások közepette szenteltek pappá, biztos, hogy jobban megérti a kor követelményeit, amit soha nem szabad szem elől tévesztenie.” Amikor ezeket az emlékeket Olvasóink számára akartuk megidézni, kérdéssel és kéréssel fordultunk ezen korosztály képviselőihez. Készséges választ kaptunk Bánk József professzor, egri érsektől, Galla Ferenc professzortól, Pataky Kornél győri püspöktől, Szénái József esztergomi spiritualistától, Kardos József és Zsák Péter plébánosoktól. Mindegyikük egy-egy sajátos rétegében képviselte a Központi Szeminárium felszabadulásának résztvevőit. Az események összefüggése azt kivánta, hogy a személyesen, vagy írásban kapott interjúanyagokat az egyes résztvevők akkori sajátos feladatai és megemlékezései alapján rendezzük és igy nyújthassunk folyamatos képet Olvasóinknak. így kezdi beszámolóját Pataky Kornél püspök, az akkori borostyánkoszorús teológus: — Arra az időkre emlékezünk vissza, amikor látszólag egy lyukas garast sem ért az ember élete, hiszen vagy a magasból zuhant rá a váratlan halál, vagy pedig a farkassá vált embertársa hozhatta a veszélyt. Pedig az élet akkor is sok szépséget ígért a rácsodálkozónak. A természet ragyogó színekkel hirdette a tavaszt, amikor 1944. április 3-án rázuhantak Budapestre az első bombák. Mi ötödévesek már mint diakónusok vártuk a papszentelés csodálatos pillanatait, — amikor azonban először feljöttünk az óvóhelyről és megláttuk a halottakat, a romokat, — mélyen megrendültünk. — Engem 1944. április 30-án saját egyházmegyém székhelyén, Szegeden szenteltek pappá. Mivel itt volt a legkorábban papszentelés, így kurzusomban én lettem az első presbiter, — nem sokkal később azonban az évfolyamtársaim is részesültek a nagy kegyelemben. Külön imádkoztunk azért, hogy a pestiek szentelését meg ne zavarja a légiriadó. Az annyira várt ünnepélyes „első misékről” le kellett mondanunk. Én például Szegeden, a visszautazás hajnalán tartottam az első áldozatot, az ottani spirituális atya és növendékek jelenlétében, utána rohanás a pesti gyorshoz. A felszentelteket azonnal bekapcsolták a pasztorációba. Egyre többször hívtak óvóhely-megáldásra. Sok síró embert vigasztaltunk, az üldözötteknek próbáltunk menedéket szerezni és hirdettük, hogy az Úr irgalmassága és az élet ereje legyőzhetetlen. Amikor a TEOLÓGIA számára az emlékek után kutattunk, belelapoztunk a kispapok újság- iának, a „Centralista" korabeli számaiba. Elegendő idézni a lapból az 1943. év karácsonyi műsorát. Az egész előadást valami pesszimista előérzet járja át. A műsorban ilyen címeket olvashatunk: Mire való az élet? — önmagát marcangoló szenvedés, nincs szörnyűbb kin, mint vért vérrel mosni. — Eget ér-e a mély húron játszó fájdalom? — És a halállal mindennek vége? — Beethoven és Chopin gyászindulója. — Azután egy hirdetést is találunk: „Új könyvek: A háborús idők keresztúti ájtatossága. Amikor a szenvedés központi probléma lesz, mint a mai időkben, a mi feladatunk a szenvedő Krisztust bemutatni testvéreinknek..." — Majd a „Centralista" buzdítja az ifjú papokat, hogy az eddig szokásos vizitelések helyett „... lépje át a kis külvárosi, vagy falusi szegény lakások küszöbét olyan megbecsüléssel, mintha a főispán, vagy a földbirtokos házába tenné tiszteletét... Szívesebben legyen 175
