Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - A magyar teológia harminc éve - a teológus a szocialista társadalomban - Beszélgetés Nyíri Tamás professzorral

forma, nem tekinthető bizonyítottnak. Egy teória a több lehetséges közül, amit történelmitársadalmi gyakorlatnak keíl verifikálnia vagy megcáfolnia. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy elhanyagolhatjuk Marx valláskritikáját. Nem elégedhetünk meg azzal, ha rámutatunk a kritika hiányosságaira; feladatunk, hogy megvizsgáljuk: mennyiben találó és helytálló a bírálat, s mennyiben kell a marxi tanítás alapjait nekünk is alkalmaznunk. Például meg kell kérdeznünk, hogy hitünk mennyiben közvetlen és mennyiben tekinthető történelmileg közvetítettnek. Ugyancsak megfontolandó, hogy a teológiának nem kellene-e általánosan átvennie és alkalmaznia az elmélet-gyakorlat modellt: hogy a teológiai elemzést nem kellene-e mindig megelőznie a konkrét társadalmi-politikai viszonyok elemzésének, hogy történelmi-társadalmi képződményekről ne jelentsük ki elsietve azt, hogy szükségszerűek, hogy esetleg isteni akarattól származnak.

Ezzel megszüntethető lenne az a marxista gyanú vagy vád is, hogy a kereszténységnek létszükséglet bizonyos mennyiségű nyomor és szerencsétlenség; mert az a teológia, amely nem elégszik meg a társadalmi-politikai hiányok vallásos megállapításával, kritikát gyakorol, ellenáll, sürgeti az ember felszabadulását. Csak a társadalmilag reflektáló és cselekvésre késztető teológia hivatkozhat hitelesen a hit szubjektív átélésére és élményére. Az igazság lelőhelye Marxnak nem a Biblia, nem a hagyomány, nem a teológia önértelmezése, hanem a vallás társadalmi gyakorlata. A marxizmus érvénye és ereje nem a valláskritika érvein dől el, e vita valójában nem a transzcendencia-immanencia kérdéséről folyik. A tulajdonképpen vitatott kérdés az, hogy a kereszténység csak elméletében fogja-e föl a meglévő állapotokkal való elégedetlenséget és kritikai többletet, vagy pedig gyakorlatra is átváltja azt. A valláskritikával folytatott elméleti vita aporiához vezet: a kereszténység igazát ebben a vitában csak a gyakorlat igazolhatja.

— Azt már a neves szovjet valláskutató, Jurij Levada is megállapította „A vallás társadalmi természete" című munkájában (Kossuth, 1969.), hogy hitelét vesztette az az elmélet, amely a vallás származását és fennmaradását az emberi tudatlansággal magyarázta. Ezen az alapon ugyanis nem lehetne megindokolni művelt emberek, kiváló tudósok vallásosságát. Elveti azt a gondolatot is, hogy a tudomány fejlődése elvezet a vallás megszűnéséig, hiszen a tudomány sohasem képes önmagában cáfolni egy hitrendszert. Gyakorlatilag pedig szinte lehetetlen a vallás mellett felhozott valamennyi érzelmi-értelmi érvet kategorikusan tagadni. Ha elfogadjuk, hogy a tudomány — feladatához híven — a már ismerttől a még nem ismert felé halad, a lényegtől a még mélyebb és teljesebb lényegig hatol, akkor ez már eleve kizárja a dolgokra való végleges és tökéletes válaszadást. Az időben előrehaladva, a fejlődés megállíthatatlan folytonosságát tekintve mindig marad feltérképezetlen terület, mindig lesz megoldásra váró kérdés, feltevések olyan sora, amik megfejtésre, bizonyításra, tapasztalati megragadásra várnak.

— Éppen ezért nekünk, itt Magyarországon különösképpen az a dolgunk, hogy a marxi kritikát beleépítsük gondolkodásunkba, cselekvéseinkben számoljunk vele, mert csak ekkor tudunk eleget tenni a válaszadásnak. A keresztény teológia tehát nem szolgáltathatja ki a hivő embert ennek a valláskritikának, hanem rá kell mutatnia immanens ellentmondásaira. Főként azért, mivel ez a valláskritika a vallás ellen folytatott ideológiai harcban nyilvánul meg. Ezt a harcot a nagyon jól szervezett propaganda-apparátus eszközeivel vívják a kulturális élet egész területén. Az Egyház lehetőségei ebben a vitában viszonylagosan kisebbek. Mindazonáltal meg kell említenünk a szolgálatát magas színvonalon — bár aránylag szerényen — végző katolikus sajtót, a rádióban sugárzott vallási félórákat, az egyre növekvő számban megjelenő vallási-teológiai könyveket, kiadványokat, valamint a hit egyházon belüli terjesztését a lelkipásztorkodás, hitoktatás, katekézis, szentbeszéd stb. által.

Véleményem szerint — és ezt meg kell mondani — lehetőségeink még így is bővebbek, mint amit valójában kihasználunk. Nekem tehát nem a marxi valláskritika, az ideológiai küzdelem okozza a legtöbb gondot, hanem elmaradottságunk, felkészületlenségünk a hit korszerű hirdetésére, az az aggodalmam, hogy nem tudunk megfelelni a hivő ember mai igényeinek, az élő hit követelményeinek. Nem vagyunk eléggé műveltek sem teológiailag, sem társadalmilag. Az ICI (Informations Catholiques Internationales) tudósítója, Mariéne Tuininga ezzel kapcsolatban kérdezte meg tőlem, hogy szerintem virul-e az Egyház Magyarországon? Azt válaszoltam, ha ezen azt érti, hogy az állam segédletével rendezünk pompás eucharisztikus kongresszusokat, akkor a válasz: nem. De ha azt érti ezen, hogy az emberek kutatják az életük értelmét, érdeklődnek az evangélium örömhíre iránt, hogy keresik Jézust és Jézus hiteles tanítását, igyekeznek Jézus életéből és halálából erőt meríteni saját életükhöz és halálukhoz, tudnak elmélyülten imádkozni, vágyódnak az összeszedettségre, harmóniára, tartják a közösséget Istennel és az emberrel — akkor igen. És sajnos, mindehhez meglehetősen kevés segítséget nyújtunk nekik.

h. b.

12