Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tomka Ferenc: Római rendelkezés a szentségkiszolgáltatásról
TANULMÁNYOK Tomka Ferenc ROMAI RENDELKEZÉS A SZENTSÉGKISZOLGÁLTATÁSRÓL1 Lényegét tekintve öt évvel kihirdetése előtt elkészült már a felnőttek keresztelésének, pontosabban „a felnőttek krisztusi életbe való beavatásának" új rendje (Ordo Initiationis Chris- tianae Adultorum — ezentúl: OICA), de a szentatya csak 1972. január 6-án léptette érvénybe, miután az öt földrész egyes országainak lelkipásztori-katechetikai központjai öt éven át kipróbálhatták azt, és hozzászólásaikat megtehették. Bizonyára joggal mondhatjuk, hogy a dokumentum — a gyermekek részvételével tartott misékre vonatkozó rendelkezés mellett2 — a legnagyobb jelentőséggel bír a zsinatutáni lelkipásztori, illetve liturgikus rendelkezések sorában. Mielőtt elemeznénk a dokumentum jelentőségét, illetve ismertetnénk annak felépítését, a későbbiek megértése végett lássuk, miként jelentkezett a felnőttek keresztelésének kérdése az Egyház történelmének során. A felnőttek keresztségének kérdése az egyháztörténelemben A keresztség ősi formája a felnőttkeresztség. Az apostolok minden valószínűség szerint csak felnőtteket kereszteltek. Igaz, hogy a csecsemőkeresztség bizonyosan ismert volt már a III. században, s attól kezdve napjainkig, de mintegy a VI—Vili. századig mégis a felnőttek keresztelése volt általánosabb az Egyházban. A felnőtteket hosszú előkészítés, a katekumenátus után engedték a keresztséghez. A kate- kumenátus intézményére már Juszlinusz (t 165) Apológiájában találunk utalást, majd római Hippolit részletesen beszámol róla (220 körül). A katekumenátus ekkoriban rendszerint 3 évig tartott, — ez idő alatt vezették be a kereszténységre jelentkezőt a keresztény hitbe. E bevezetés nemcsak ismeretközlésből, illetve vizsgákból állt, hanem át volt szőve liturgikus „beavató" szertartásokkal, amelyek kifejezték egyrészt a katekumen közeledését Krisztushoz és a kereszténységhez, másrészt azt, hogy a krisztusi közösség mindinkább kész arra, hogy tagjának tekintse őt. A IV. században, amikor egyre nagyobb tömegek keresztelkedtek meg, megrövidült a kate- kumentátus ideje, s az egész intézmény sokat veszített erejéből és lendületéből. Amíg a korábbiakban a katekumennek három év alatt módjában állt végigjárni a vallási szocializáció természetes útját, amely által „belenőtt" a keresztény közösségbe, addig e korban a hittanulóknak tartott összefoglaló katekézisekre tevődött át a hangsúly, amelyeknek jellegzetes ideje a nagyböjt volt. A keresztségre húsvét éjszakáján került sor. Ekkor a katekumenek egyszerre részesültek az úgynevezett „beavató szentségekben" (sacramenta initiationis), a keresztség ben, bérmálásban és oltáriszentségben. A Vili. században, amikor a keresztelések nagy többsége már gyermek- illetve csecsemőkeresztség volt, a katekumenátus intézménye gyakorlatilag megszűnt. A népvándorlás korában a nemzeti zsinatoknak arra kell inteniök a papokat, hogy legalább a 20 napos (vagy 40 napos, vagy 7—40 napig tartó stb.) előkészületi időt tartsák meg a tömegkeresztelések előtt. Ott, ahol az újkori missziókban tömegkeresztelésekről tudunk, többnyire ugyancsak találkozunk a hiányos felkészítés problémájával. Megjegyzendő, hogy a gyermek-keresztségnek 1969 előtt használt rendje telve volt azokkal a szertartásokkal, jelképekkel, amelyek az ősi katekumenátusi intézmény beavató rítusai voltak (scrutinium, ördögűzés, hitvallások, ráfujás, só megízlelése stb.). De amíg e szertartások eredetileg hosszabb időközönként következtek egymás után, jelezve a hithez való fokozatos közeledést, addig a gyermek-keresztségben egy fél óra leforgása alatt követte egyik a másikat, s így nemcsak eredeti jelentőségüket veszítették el, hanem sokszor alig érthető szertartáshalmaz benyomását keltették. 13
