Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Démonhit és Szentírás
az apostoli egyház egyformán természetesnek találta, hogy Jézus testi és szellemi síkon gyógyítja az embert. Az igehirdetésben már nem az volt a cél, hogy a gyógyításokat bemutassák, hanem az, hogy Jézust igazolják, mint Messiást. Ezért egyszer úgy hivatkoznak rá, mint orvosra: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások gyógyulnak (Mt 11,5), máskor viszont csak földöntúli erejét emelik ki: még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk a te neved miatt (Lk 10,17). Az apostolok a feltámadt Krisztus mellett tanúskodtak, akiben az üdvösség megvalósult, s amikor visszanyúltak nyilvános működéséhez, az ottani események már csak ezt a végső nagy igazságot illusztrálták. Ebben az összefüggésben a betegség vagy a megszállottság egyszerűen az ember gyarló és bűnös voltának a kifejezése. Szemlélteti azt, hogy az ember üdvtörténeti szempontból elidegenedett Istentől és önmagától, s az üdvösség rendjében tehetetlen. Legjobban látjuk ezt a gerázai megszállott esetében, aki a pogány népek üdvrendi helyzetének a szimbóluma. De Jézus ezt a reménytelen helyzetet is orvosolja, az ördögök „légióival” is megbirkózik és tisztátalan helyre, a sertésekbe küldi őket. A kép egészen kifejező. A gonosz lélek átéli a teljes vereségét, tudja, hogy az ember fölött nincs többé hatalma, s már az is kegy számára, ha a sertésekbe költözhet (Mk 5,12). Még egy szempont segít bennünket a Szentírás értelmezésénél. A szinoptikusok elmondják ugyan Jézus megkísértését nyilvános működése elején, de ez a kísértés nem terjedt túl azon, amit a hamis messiási eszme különben is sugallhatott. Jézus azonban nem a sátánnak üzent hadat, nem vele birkózik, hanem az embert akarja megtéríteni, hitre vezetni és Isten gyermekévé tenni. Azért jött, hogy keresse, ami elveszett és hogy a tékozló fiút hazavezesse az Atya házába. Akárhogyan értelmezzük az ördögtől való megszállottság eseteit, arról nem szabad megfeledkezni, hogy Jézus gyógyításai elsősorban ennek a hazavezetésnek a jelei. Az apostolok két okból nem tartják szükségesnek, hogy megkülönböztessék a betegséget és a megszállottságot: egyrészt azért, mert ez a megkülönböztetés az akkori világot nem érdekelte, másrészt azért, mert tudták, hogy a megváltás és az örök élet minden rosszból kiemeli az embert és a teljes boldogság részesévé teszi. A megkülönböztetést és a részletezést is csak a saját nyelvükön adhatták volna, mint pl. Pál apostol a Rám 8,38— 39-ben: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van.” Nyilvánvaló, hogy az apostol itt a földi és szellemi erők halmozásával akar bizonyítani. Ugyanúgy nem magyarázza meg azt sem, hogy a 2Tesz 2,6-ban mit ért a „gonoszság titkán", amely már munkálkodik a világban, s később még nyilvánvalóbb lesz az ereje, míg végül „Jézus elsöpri szája leheletével és megsemmisíti jövetelének tündöklésével.” Az újszövetségi szerzők világképében a teremtés alá van vetve valamilyen nyomasztó tehernek: bűnnek, démonnak, sátánnak, a sötét világ fejedelmének, a gonoszság titkának. A Róm 8,20 szerint viszont csak múlandóságnak, hiábavalóságnak (mataiotes). Ebből is látszik, hogy pusztán a szövegre támaszkodó exegézis nehezen határolhatja el, milyen szerep jut itt a bukott angyaloknak és mi folyik az emberi gyarlóságból, illetőleg rosszakaratból. Az apostol számára az a döntő, hogy a remény biztos. Isten a megigazuiásban már itt gyermekeivé fogad és egész életünk az ő gondviselése alatt áll, nem pedig az ártó hatalmak uralma alatt. Akármennyit emlegeti az apostoli Egyház a sötétség hatalmait, a remény abból táplálkozik, hogy Krisztus látta „lebukni a sátánt az égből, mint villámot” (Lk 10,18). Sátán és a bűn Mennyiben szerepel a sátán úgy, mint kísértő, illetve mint az ember bűnének forrása? A legrégibb szövegek annyira hangoztatják Isten abszolút uralmát, hogy olykor úgy látszik, mintha a gonosz elhatározás is tőle jönne: megkeményíti a fáraó szívét, hogy ne engedelmeskedjék parancsának (Kiv 7,3). Dávidot is Isten haragja ingerli arra, hogy rosszat tegyen (2Sám 24,1). Az első emberpár történetében már a külső kísértés lehetősége is megvan, de még nem kapunk magyarázatot arra, hogy a kígyó kit vagy mit jelképez. Csak a Kr. e. 100 körül keletkezett Bölcsesség könyve mondja ki világosan, hogy a kígyó a sátánt jelenti, és hogy a halál az ő irigysége folytán tört rá az emberre (2,24). De az Ószövetség azt is tudja, hogy „az emberi szív vágya ifjú korától kezdve hajlik a rosszra (Tér 8,21), tehát magától is vétkezik. A zsoltáros is elsősorban „új szívet” és „erős lelkületet" kér Istentől, nem pedig azt, hogy mentesítse a külső kísértéstől (Zsolt 51). Hasonló kettősséget mutat az Újszövetség is. Hallunk arról, hogy a sátán tépi ki a jó magot az emberek szívéből (Mk 3,15). A sátán az atyja azoknak a hitetlen farizeusoknak, akik visszautasítják Jézus tanítását (Jn 8,44). A Jel 2,9 a sátán gyülekezetének mondja 147
