Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Az ószövetségi jövendölések beteljesedése az Újszövetségben

veszi ajkára: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt. 22,2), és a 31. zsoltár szavaival leheli ki lelkét: „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet" (6. v)

Ezekkel az utalásokkal Jézus világosan kifejezésre juttatja azt a meggyőződését, hogy ami vele történik, mindaz Isten műve, legyen az a legkínzóbb gyötrelem is. És mihelyt feltámad, arra hívja fel az emmauszi tanítványok figyelmét, „kifejtve az írásokat”, hogy „ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe” (Lk 24,26).

Jézus életében, szenvedésében és halálában azért „teljesedtek11 be az írások, mert Jézus mindig következetesen teljesítette az Atya akaratát, amelyet az Atya már az Ószövetségben is felvázolt. így tehát, függetlenül attól, hogy a megfelelő ószövetségi részek szorosan vett jövendölések (= konkrét tények, események előzetes kijelentése) voltak-e, jövendöléssé lettek, mert megjelent valaki, aki tökéletesen azok szellemében járt az Isten felé vezető úton. Lehet, hogy Izajásnál a szenvedő Szolga nem más, mint a próféta, vagy Izrael, de messiási jövendölésnek kell tekintenünk azóta amióta tudjuk, hogy Jézus, a Messiás teljesen a szenvedő Szolga lelkületével fogadta és vállalta a szenvedést. Lehet, hogy az idézett zsoltárok szerzője nem tekintett előre a Messiás alakjára, de messiási zsoltároknak kell tartanunk, mert Jézus, a Messiás azok szavaival bélyegezte meg árulóját, azok szavaival imádkozott a kereszten. Lehet, hogy az Ószövetség különböző helyeiből nem lehetett előre kiolvasni a Messiás alakját, az írások mégis róla beszéltek, mert ő volt az az Igaz, aki tökéletesen megvalósította mindazt, amit az Ószövetség megrajzolt, mint az Isten- és a felebaráti szeretet eszményét. Tökéletes példáját adta annak, hogyan lehet és kell felismerni és követni Isten akaratát az Isten által kezünkbe adott kinyilatkoztatás alapján.

Közismert mondás az Egyházban, hogy „nóvum testamentum in vetere latét, vetus testamentum in novo patet”, vagyis „az Újszövetség rejtőzik az Ó-ban, az Ószövetség feltárul az Újban”. Az Ószövetség értelme rejtőzött mindaddig, míg az Újszövetség, Krisztus fel nem tárta számunkra, keresztények számára annak értelmét. Az 'almőh — .hajadon' szóban rejtőzött a Messiás szűzi születésének ígérete mindaddig, míg az Újszövetség be nem számolt a ,parthenosz’-nak, a Szűznek foganásáról. A szenvedő Messiás alakja rejtőzött az Ebed Jahve dalokban mindaddig, míg a Messiás nem szenvedett, és Fülöp diákonus meg nem magyarázhatta ezt a szöveget az egyiptomi királynő szolgájának (ApCsel 9,26—35). Azok előtt még ma is rejtőzik, akik nem jutottak el Krisztushoz, az evangéliumhoz. Ók még ma is más magyarázatra várnak. De tulajdonképpen azok számára is rejtve van, akik nem annyira keresztények, hogy Krisztussal igazi barátságban éljenek, az ő útját járják. Erről ír János apostol: „Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert az isten szeretet” (1Jn 4,7—8).

Ami az első nagypénteken történt Jeruzsálemben, nem csak a zsidók számára volt botrány, nem csak a pogányok számára volt érthetetlen oktalanság (1Kor 1,23), hanem — ahogyan Dibelius írja — a tanítványok számára is olyan érthetetlen és fájó volt, hogy az ezekről az eseményekről szóló beszámoló a szégyen és a gyalázat dokumentumának tűnhetett. A keresztrefeszített Messiás visszataszító botrányát csak úgy lehetett feloldani, ha mindezen események miértjét világosan megfogalmazták. A többnyire zsidóból lett Krisztus- hivők számára csak az lehet kielégítő magyarázat, ha be tudták nekik bizonyítani, hogy Isten akaratából történt úgy minden, ahogyan történt. Isten akarata viszont mindannyiuk előtt felismerhető volt az Ószövetségből, ahol az a sugalmazott írásokban világosan meg volt fogalmazva. Ezért igyekeznek Jézus szenvedését, sőt egész életét az ószövetségi szövegek fényében szemlélni. Nem csak arra törekszenek, hogy Jézus szenvedéséről bebizonyítsák: mindezt Isten így akarta, hanem a szenvedéstörténet egyes konkrét mozzanatainál is állandóan utalnak az Ószövetségre, hogy az egyes események beilleszkednek az üdvösség történetébe.

Talán szembetűnhet, hogy míg az evangélisták írásaikban lépten-nyomon utalnak az Ószövetségre, hangsúlyozzák, hogy Jézus életének egyes mozzanataiban az Ószövetség különböző kijelentései beteljesedtek, addig Pál apostol, a nemzetek tanítója egyetlen egyszer sem állítja, hogy valamely ószövetségi jövendölés beteljesedett volna. Természetesen nem tagadja Jézus életének és az Ószövetségnek szoros kapcsolatát. Tanítja, hogy Jézus az írások szerint halt meg bűneinkért (1Kor 15) és az [rások szerint támadt fel a harmadik napon. Részletekről, konkrét jövendölések beteljesedéséről sohasem beszél. Ez a magatartás érthető abból, hogy ő elsősorban a pogányok, nem zsidók apostola, akik számára nem volt bizonyító ereje a zsidó szent könyveknek.

A többi újszövetségi szerző szinte kivétel nélkül nagy súlyt helyez arra, hogy Jézus életében felfedezze és hirdesse mindazt, ami összhangban áll az Ószövetséggel. Ők közvetlenül Jézus ajkáról hallhatták az ószövetségi utalások egy részét, másrészt, mivel híveik-hall- gatóik főként zsidó származásúak, vagy legalábbis távolról sem kizárólag pogányok, érthető, hogy szükségesnek tartották az Ószövetség tanúságtételét. Ha egy zsidó számára si141