Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Az ószövetségi jövendölések beteljesedése az Újszövetségben

Messiás szenvedéséről, Hanem a bajbajutott, mindenki által elhagyott igaznak a gyötrel­meiről szól. — Ugyanezt mondhatjuk a 21. zsoltárból vett részletre: „Elosztották ruháimat maguk között...." — A Mt 27,9 által Jeremiásnak tulajdonított szöveg egy része köztudot­tan Zakariástól való, ott szerepel a harminc ezüst is; Jeremiás valóban vásárol egy telket, de nem a fazekasét, és nem 30, hanem 17 ezüstért. Végül Jézus szenvedésével kapcsolatban számos utalást találunk a szenvedő Isten Szol­gájáról szóló negyedik énekre (Iz 52,13—53,12). Az evangéliumok szerint Jézusnak szenved­nie kell, hiszen Izajás megjövendölte — sőt Péternek az Apostolok Cselekedeteiben elhang­zó beszéde szerint az összes próféták megjövendölték (3,18) — viszont a Jézus előtti időktől kezdve napjainkig, keresztények között éppenúgy, mint zsidó körökben — állandó vitatéma, hogy kiről is ír Izajás: maga a próféta-e a szenvedő szolga, esetleg a választott nép, vagy a Messiás? De vessünk véget ennek az áttekintésnek, amely esetleg azt a látszatot keltheti ben­nünk, hogy kétségbevonjuk a Messiásra, Jézusra vonatkozó jövendölések jelenlétét az Ószö­vetségben. Távolról sem ez a célunk. Csak az, hogy a kereső értelem előtt óhatatlanul lel­merülő problémákat a helyére tegyük. A felvázolt problémák ugyanis zavarba ejthetnek, megingathatják az Újszövetségbe vetett hitünket, mint ahogy nem egy racionalista kutató eljutott odáig, hogy azt állította: az apostolok, az őskeresztény közösség magyarázta be­le az Ószövetségben Jézus Krisztust. Az a meggyőződés, hogy Jézus életében, halálában és feltámadásában az Ószövetség tel­jesedett be, magára Jézusra vezethető vissza.7 Jézus világosan látta előre halálát, többször beszélt is erről tanítványainak. Nem csak azt ismételgette, hogy szenvedni fog, hanem azt is hangsúlyozta, hogy ez az Atya akaratából történik. Szenvednie kell: ez jelenti messiási küldetésének fontos mozzanatát. Meggyőződése, hogy ő az Isten Szolgája, akiről Izajás be­szól, aki váltságul adja életét sokakért: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgálja­nak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” — mondja Márk 10. fejezetében. A tanítványok aggodalommal telve, félelemmel követik, ő azonban elszántan megy a Jeruzsálemben rá váró halál elé (Mk 10,32,34). Az utolsó vacsora meghitt hangu­latát a küszöbön álló halál tudata árnyékolja be, és az Oltároszentség szerzésével a reá váró halálra utal, ahol az ő vére, a „szövetség vére” áldozatként fog kiömleni (Mk 14,24). Miközben utoljára beszélget apostolaival, utal szenvedésének egyes mozzanataira is, melyek által az írásoknak kell teljesedni. A 12 tanítvány egyikének árulásáról beszélve a 41. zsoltár mondatát látja beteljesedni: „Ki megosztotta kenyerem, sarkát emelte ellenem” (Jn 13,18). Különösen fontos Mk 14. fejezetének 21. verse: „Az Emberfia elhagyja a vilá­got, amint írva van róla, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát!” — Az áru­lás tényét itt két oldalról szemlélhetjük: Az áruló részéről a legnagyobb bűn és hálátlan­ság, — mégis meg kell történnie, mert Isten üdvözítő akarata szerint történik. Meg kell jegyeznünk, hogy az említett evangéliumi idézetek szószerinti megfo­galmazása az evangélistáktól származik, ahogyan ők emlékeztek Jézus szavaira, és ahogyan ők az ősegyházi igehirdetés során felidézték, hirdették azokat. Lehetséges, hogy Jé­zus az említett helyeken nem minden esetben hivatkozott az Ószövetségre, nem tőle szár­mazik minden ószövetségi idézet, hanem az apostoloktól, akik Jézus életében és halálában beteljesedni látták az Ószövetséget. Azt azonban aligha állíthatjuk, hogy Jézus sohasem hivatkozott az Ószövetségre saját életével kapcsolatban. Aki kétségbevonja, hogy Jézus ab­ban a tudatban élt, hogy benne beteljesedtek Isten ószövetségi ígéretei (vö. „Ma betelje­sedett az írás...”, Lk 4,21), az hamisítással vádolja az apostolokat, az apostoli igehirde­tést elvágja forrásától, Jézus tanításától. Jézus egységben élt az Atyjával, és ezért tudta, hogy mit kell tennie, de kifelé, apos­tolai, hallgatói felé gyakorta inkább az Ószövetségre, az írásokra hivatkozott — mintegy argumentum ad hominem-ként felhasználva azokat, — hogy mindannak, ami vele történik, meg kell történnie, és úgy kell végbemennie, ahogyan történik. — Megmondja tanítványai­nak, hogy azon az éjjelen mindnyájan elfordulnak tőle, megtagadják őt. De ennek is így kell lennie, mert az írás (Zakariás könyve) ezt mondja: „Megverem a pásztort, elszéled a nyáj” (Mt 26,31 — Zak 13,7). Lk 23,37 szerint Jézus kijelenti tanítványainak, hogy most be kell teljesednie rajta, amit Izajás mondott Isten szenvedő Szolgájáról: „Gonosztevők közé számították” (Iz 53,12). Szenvedése folyamán mindvégig annak tudatában cselekszik, hogy szenvedésével az Atya akaratát teljesíti. Amikor foglyul ejtik, nem ellenkezik, mert teljesednie kell az írásnak: „Naphosszat együtt voltam veletek..., mégsem fogtatok el. Az írásnak azonban teljesednie kell” (Mk 14,49). Megtiltja a védekezést, hüvelyébe téteti a kardot, „mert különben hogyan teljesednék az írás, amely szerint ennek így kell történnie?" (Mt 26,51—54) Iz 53,7 értelmében nem szól semmit a vádaskodásra, sem a zsidók, sem a rómaiak ítélőszéke előtt. A kereszten, az utolsó pillanatokban a gyötrődő zsoltáros szavait 140

Next

/
Oldalképek
Tartalom