Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - Várkonyi Imre: Harminc év - Három tusrajz a felszabadulás utáni három évtizedből
Várkonyi Imre HARMINC ÉV Három tusrajz a felszabadulás utáni három évtizedből Első rajz. 1946. szept. 21—25. A vicinális lassan döcögött velem új állomáshelyem felé. Ez a hely főegyházmegyémnek legnagyobb plébániája. Az isteni Gondviselés úgy akarta, hogy amíg kápláni vándoruta- mat járom főegyházmegyémben, mindig jó plébánosokkal találkozzam. így történt ez most is. A név nem fontos. Jellemzésül csak annyit, hogy egy buzgó, tanult és sok mindent megért plébánoshoz kerültem. Az első pillanattól kezdve nagyon megszerettem és úgy érzem, hogy ő is megszeretett engem. Ennek következtében nagyon sokszor és sokat beszélgettünk különböző dolgokról. Jó lélekkel mondhatom, hogy gyűlölte a háborút, szerette a békét és mélységesen megvetette a fasizmust. Ezért számára a nácizmus és a vele szövetséges nyilasok veresége csak örömet jelentett. Mint papi ember messzemenő jó példával járt elő beosztottjait illetően. Négy órakor kelt, öt órakor már a templomban volt, hogy a hívek rendelkezésére álljon. Nagyon hitt a lelkipásztori munka lelkeket gyógyító és mentő erejében. Mindig és mindenben egyet értettünk, csak egyetlen kérdés volt, amit ez a jó ember egyszerűen nem tudott felfogni és minden érvelés ellenére sem tudott benne megnyugodni. Ez pedig nem volt más, mint a földreform kérdése. Amikor én az említett plébániára kerültem, a „nagy per”, amely egy évezreden keresztül folyt, már befejeződött. Magyarországon véglegesen és vissza nem fordítható módon egyszer és mindenkorra megszűnt a nagybirtokrendszer. Ezt a jó plébános sem elfogadni, sem megérteni nem tudta. Volt egy mondása, amelyen sokszor dialógizáltunk, de amelyből ő soha nem akart engedni, ez pedig így hangzott: „Magyar- országon nem lehet az Egyház Földnélküli János." Elmagyarázta, hogy miért van szüksége az Egyháznak a nagybirtokra, mi a nagybirtok célja, mennyi jó származott ebből Egyházra és hívekre egyaránt. Mint fiatalember, tisztelettel végighallgattam és azután elmondtam érveimet. Huszonkilenc év után most újra elmondom. Az egyházi nagybirtok a maga ideiéiben biztosan sok jót is jelentett. Nemcsak a birtok élvezőinek, hanem azoknak is, akik ezeknek a birtokoknak jövedelméből különböző formákban részesültek. A magyar katolikus Egyház életében volt olyan időszak, amikor igen sok funkciót az állam helyett az Egyház látott el. Gondolunk itt arra, hogy az Egyház különböző szintű iskolákat alapított, kórházakat, szociális intézményeket létesített és tartott fenn. De gondolnunk kell arra is, hogy kultúránknak jelentős része azokból az összegekből létesült, amelyeket ezek a földbirtokok és más pénzszerző intézmények hoztak. A történelem azonban világosan mutatja, hogy ez az időszak Egyházunk életében egyre inkább lejárt és végül már a hatalmas földbirtokok sok és súlyos terhet jelentettek. Szembe kellett néznie az Egyháznak azokkal a nincstelenekkel, akik ezeken a nagybirtokokon a földet túrták. Szembe kellett nézni mindazokkal, akik sóvárogtak azután, hogy részük legyen abban, amiért verejtékeznek. Nagy kár volt az is, hogy az egyházi nagybirtokokat a legtöbb helyen rosszul kezelték. De Egyházunknak szembe kellett volna néznie azokkal is, akik úgy érezték, hogy nekik az egyházi birtokokhoz jussuk van és ha nem is ténylegesen, de az anyagiakat tekintve, egyre nagyobb darabot akartak belőle kihasítani és biztosítani maguknak. Az állam viszont egyre több olyan funkciót vett át, amelyet azelőtt kizárólag az egyházak végeztek, köztük természetesen eiső helyen — súlyánál fogva —, a mi Egyházunk. Egyre több olyan iskolát létesítettek a legmagasabb szinten is, amelyet teljes egészében az állam tartott fenn. Egymásután létesültek olyan kórházak és a társadalombiztosításnak különböző formái, amelyeket az állam látott el anyagiakkal. Kulturális téren is mindinkább előtérbe került az állam irányító, sőt alkotó szerepe és ezzel természetszerűleg bizonyos korlátok közé került az egyházak és köztük a katolikus Egyház szerepe is. Nem tagadhatjuk, hogy már a XIX. század végefelé, de mindenesetre a XX. század elején, több egyházi ember lelkében is megfordult a nagy kérdés, nem kellene-e elébe menni a nagy per ítéletének és nem kellene-e földreformot, magyarul a földosztást megvalósítani teljes jószándékkal és nyitott szívvel. Nem lehetett. Nem lehetett pedig azért, mert ebben a vonatkozásban az egyházak vezetői semmiképpen nem tudták magukat függetleníteni a világi főuraktól. Aki ismeri a XX. század elejének történetét és azt elfogulatlanul, a rideg tényeknek megfelelően értékeli, az tudja, hogy aki kísérletet tett arra, hogy komoly formában álljon a földreform mellé, annak éreznie kellett a többiek sújtó és elmarasztaló össze134
