Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 3. szám - Várkonyi Imre: Harminc év - Három tusrajz a felszabadulás utáni három évtizedből
fogását. Ez a helyzet a jelentkező figyelmeztetések ellenére egyre több lelkipásztori problémát is okozott. Hiszen az egyházi nagybirtokok mellett az egyes községek plébánosai is éppen földjeik alapján úgynevezett virilisták voltak, akiknek a község életébe nemcsak lelki vonatkozásban volt beleszólásuk. Az ébredező magyar parasztság és méginkább a nincstelenek egyre komolyabban bírálták ezt a jelenséget. Anélkül, hogy ítélkeznénk, tudnunk kell, hogy amíg egyes püspököknek komoly beleszólásuk volt abba, hogy ne a püspöki székvároson keresztül menjen egy vasúti fővonal, vagy egy vasút ne a püspöki földeket vágja ketté, úgy a helyi plébánosoknak nagy és súlyos gondot okozott földjüknek gazdasági kiaknázása, amely sokszor szemben állt az elsőrangú lelkipásztori feladatokkal. Hányszor sikerült megakadályozni egy-egy útépítést, erdőtelepítést, vagy más mezőgazdasági reformot, csupán azért, mert ez a helyi egyházi birtokra nézve esetleg kedvezőtlen következményekkel járt volna. Mint fiatal pap sokszor vettem részt koronákon, ahol a megbeszélések jelentős része gazdasági természetű volt, szemben a felmerülő lelkipásztori kérdésekkel. A kijelölt koronái tételeket nem egyszer kész teológiai könyvekből másolták ki, gyorsan felolvasták, esetleg egy-két hozzászólás is volt és azután csupán azok a kérdések következtek, amelyek a különböző plébániák földjeinek jobb felhasználását jelentették. Kár lenne tagadni, hogy ez nagyon sok fiatal papi emberben, akik a teológián elsősorban a lelkipásztorkodásra készültek, nem éppen építő jellegű megállapításokat eredményezett. A nagy per tehát felszabadulásunkkal eldőlt. Felosztották a nagybirtokokat, köztük az egyházi birtokokat is. 1946-ban azonban a kisebb egyházi földek még a plébániák, illetve a plébánosok birtokában voltak. Ha pontos jogi kifejezést akarnánk használni, ők voltak az úgynevezett beneficiumok élvezői. A józan lelkipásztorok érezték és tudták, hogy előbb vagy utóbb lelkipásztori munkájuknak csak akadályát fogják ezek a földek jelenteni. Ezért az igazi lelkipásztorokra egyáltalán nem hatott különösebb meglepetéssel, amikor ezeket a plébániai földeket is átadták a földet megművelő magyar népnek. Egyre inkább világossá vált, hogy nekünk — papoknak — nincs szükségünk földbirtokra ahhoz, hogy eredményes és küldetésünknek valóban megfelelő munkát tudjunk végezni a hívek között. Biztos vagyok benne, hogy sok paptestvér ma örül annak, hogy nem kell olyan gondokkal terhelnie papi életét, amely gondok igazán soha nem tartoztak a papi élethez, hanem csupán rárakódtak az évszázadok folyamán és amelyektől magunktól megszabadulni nem tudtunk. Úgy érzem, bármilyen furcsán hangzik, hálásak lehetünk magyar népünknek és a magyar népben híveinknek, hogy segítettek nekünk ezt a súlyos terhet lerakni és ráirányítani tekintetünket újra az elsődleges és legfontosabb papi feladatokra. Második rajz. 1958. október 28. Három fiatal pap ült az egyik kalocsai plébánián a rádió előtt és Rómából hallgatta a híreket. XII. Pius pápa október 9-én meghalt, önkéntelenül is úgy éreztük, hogy XII. Pius pápa halálával a katolikus Egyház életében egy korszak, nem is rövid korszak, lezárult. Persze káros lenne ma visszavetíteni az olyan prófétálást, hogy ott a rádió előtt már tudtuk, hogy mi fog az elkövetkezendő időkben Egyházunk életében bekövetkezni. Az alapvető tételek addig is világosak voltak előttünk. A katolikus Egyház legbensőbb hitünk szerint Krisztustól alapított Egyház, ezért azt kell tanítania és tennie, amit Krisztus tanított és tett. Ez az egyetlen lehetősége arra, hogy Krisztus tanítását és tetteit küldetése szerint elvigye a jelenkor emberéhez is és alkalmazza azokhoz a jelenségekhez, amelyeket a mai ember a saját életében fontosnak és el nem mellőzhetőnek tart. Ez a küldetés nem könnyű. Eddig az Egyház ezt a küldetést bizonyos értelemben felülről és rendelkező formában akarta megvalósítani. Nem is tudta másképpen elképzelni jelenlétét, mint ebben a mindig és mindenben jelenlévő irányító, sőt mondhatjuk, parancsoló formában. Ahogy erről a három fiatal pap beszélgetett, megszólalt a rádió és bejelentette, hogy a bíborosok Angelo Giuseppe Roncal- li bíborost, az eddigi velencei pátriárkát választották meg pápává, aki mint pápa a XXIII. János nevet vette fel. Gyorsan előkerestük az egyháztörténelemben azokat a lapokat, amelyeken az eddig XXIII. Jánosnak vélt Cossa Boldizsárról volt szó, aki 1410. május 25-től 1415. május 29-ig mint ellenpápa uralkodott és akit a konstanzi zsinat tett le. Bizonyos történelmi tények egész mostanáig bizonytalanná tették, hogy nevezett pápa vagy ellenpápa volt-e? Ez a kérdés most eldőlt. Giuseppe Roncalli azzal, hogy magát XXIII. Jánosnak akarta neveztetni, a kérdést véglegesen eldöntötte. Sokakat megrendített azonban az a tény, hogy a pápa, amikor megválasztották, már 77 éves volt. Mi hárman is ott tanakodtunk, hogy vajon miért választottak a bíborosok ilyen öreg embert pápává? Egyikünk kimondta, amit később olyan sokan állítottak, hogy XXIII. János átmeneti pápa, mert a bíborosok nem tudtak egy másik személyben megállapodni. Ezt persze el lehetett volna fo135
