Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Kardos József: Hol a kispap otthona?
élete, aki Krisztusból és Krisztusért él. A plébániától elidegenedett kispap a szakadást egész életén át hordozni fogja. Mivel soha nem érezte magát hivőnek, később sem nagyon érdekli a közösség gondja, igénye, életküzdelme. A plébánia megfosztva érzi magát legjobb hívétől. Az illető pedig nem tud hatni a jövendő hivatásokra sem. Későbbi papi élete folyamán fokozatosan magányossá válik. Nem tud kibontakozni, pedig az ember csak emberek között válik teljes emberré, — még papi életében is. Mit tegyünk tehát? A kispap nevelése nem a szemináriumban kezdődik. Már a plébánián kell foglalkoznunk a hivatás jeleit mutató gyermekkel. Érezze magát otthon, érezze az egész közösség aggódását, anyagi és lelki segítségét és érte mondott imáját. Saját papja legyen az igazán benső barátja. Mindez az egész plébánia igen nagy felelőssége. Amelyik plébánián huzamosabb ideig nincs új hivatás, ott valami baj van. A plébánia papságának kellene vonzóvá tenni a papi életet. Nem elég állandóan keseregni a szószéken, hogy paphiány van, valamit tenni is kell ellenében. A savanyú képű és elkeseredett lelkű papság nem tud új hivatásokat vonzani, ellenben egy derűs, emberi boldogságát papságában is megtaláló testvér vonzza a kiválasztottakat a papi pályára. Magam is mindig hálás vagyok volt plébánosaimnak, hogy segítettek: kispapságom alatt „haza mentem", a plébániám második otthonom lehetett. A kispap legalábbis jogilag a nyári szabadság alatt a plébániájára „haza” megy. És ha nem kapja meg az otthon melegét, vagy kap talán egy-két futva mondott szót vagy kérdést, akkor messziről elkerüli a plébániáját. Az is nehézséget okoz, hogy a plébániának általában semmi kapcsolata nincs a papnevelő intézetekkel. Ha az egész Egyháznak létfontosságú a papi utánpótlás, miért nincs szerves kapcsolat a plébániák és a szeminárium között? Az a bizonyos ajánlólevél vagy a kispap nyári magatartásáról szóló vélemény alig jelent valamit. A plébániának atyai kötelessége lenne érdeklődéssel figyelni kispapjának fejlődését és a szemináriumnak éppenúgy kötelessége lenne tájékoztatni a kispap fejlődéséről plébániáját. Nem lenne megoldhatatlan évenként legalább egyszer meghívni a plébánia képviselőjét a szemináriumba és megbeszélni a problémákat. Ha valami baj van a kispappal, értesíteni kellene baróti- lag a plébániáját. Ha elküldenek egy kis- papot a szemináriumból, mert alkalmatlannak minősítik, jó lenne, ha a plébánia is tudna róla, miért történt az elküldés? Papi életem egyik legfájdalmasabb esete életem végéig nem hagy nyugton. Pár évvel ezelőtt elküldték egyik kispapunkat. Hiába kérdeztem tőle, miért? Azt mondta, nem tudja. Ha a szeminárium közölte volna velem idejében az okot, talán tudtam volna segíteni. Nemsokára az édesanyja és a volt kispap is bánatában gázzal öngyilkosságot követett el. Mérhetetlenül szomorú volt a temetésük. Az is megoldható lenne, hogy a plébánia kispapja a nyári szabadság alatt kötelezően töltsön el legalább két hetet a plébánián, de úgy, hogy ott is lakik, résztvesz a plébániai munkában, látja a paptestvérek mindennapi szolgálatát és gondját, vagyis a hétköznapi papi életet. így valóra válhatnának a Szentírás sorai: „Te azonban megértetted tanításomat, életmódomat, életcélomat, hitemet, kitartásomat, szeretetemet, türelmemet, üldöztetésemet és szenvedésemet..." (2Tim 3,10—11). A plébánia is így ismerné meg jobban a kispapját, elképzeléseit, jellemét és le tudná mérni fejlődését. A nyári együttlétkor vezethetnénk be az irodai munkába, a temetés, a betegellátás, a jegyesoktatás feladatába, általában a plébániai rend életébe és kapcsolatot találna az egyházközség vezetőivel. így megérezné hivatásának igazi örömét és áldozatát is, nem élne álomvilágban; nemcsak a szép oldalát látná eljövendő hivatásának, hanem szürkeségét és mindennapi létküzdelmét is. így a bontakozó hivatás a realitás talaján állna. A későbbi években pedig meg kellene ismertetni kispapjainkkal azt az egyházmegyét, amelyben működni fognak, annak helyi adottságait, szokásait, nevesebb plébániáit és kiválóbb papi személyiségeit. Évenként egy-két hétig valamelyik tájegység plébániáján működhetne „szárazkáplánként." Megismerné a városi pasztoráció előnyeit és nehézségeit, a falusi pap és az iparvidéki lelkész életét. Tudhatná azt is, hova fogja a püspöke disponálni. Ha a fiatal pap az évek során látja az idősebb paptársak mindennapos szolgálatát, becsületes kitartását bármelyik területen is, egyik munkát sem fogja leszólni, hanem annál jobban értékeli azt. Ha pedig így meglátja a papi élet hétköznapjait, és úgy gondolja, hogy nem fogja becsülettel bírni ezeket a lehetőségeket, szabadon dönthet és senkit sem okolva még idejében távozhat. A papok, — sajnos — gyakran mondják, hogy „hontalannak” érzik magukat. Anyaplébániájára csak úgy mehet, ha a mindenkori plébános meghívja és szívesen fogadja. Sokan szeretnének visszamenni gyér- x mekkori templomukba és plébániájukról
