Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Kardos József: Hol a kispap otthona?
miatt. Ar új liturgia megtartotta az úrfelmutatás ünnepélyes formáját, hogy a szent Test, valamint az Úr áldozatának és jelenlétének megrendítő nagysága előtt az értelem kimutathassa hódolatát, és a lélek elmerülhessen a szeretetben. Ennek a transzcendens értéknek szükségességére figyelmeztetnek az Úr szavai: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Danczi Villebald HOL A KISPAP OTTHONA? Nem kívánunk beleszólni a papnevelő intézetek munkájába, vagy a kispapok lelki nevelésébe, csupán az a kérdésünk: van-e valami kötődése az eljövendő papi nemzedéknek ahhoz a forráshoz, ahonnan elindult a hivatás útján? Hogyan és honnan indulnak? Elég különböző módon indulnak fiataljaink az oltár felé. Egyesek a ministránsgár- dából lépnek elő. Már abban a korban lehet látni a hivatás jeleit. Mások valamelyik egyházi gimnázium elvégzése után jelentkeznek, de többen vannak úgynevezett „kései” hivatások is. Ezek a jelöltek már kint dolgoztak a civil életben és idővel — már komoly férfiként — mennek a szemináriumba. A leggyakrabb a ministránskorból származó hivatás. A plébánián tudják, hogy „e fiúból pap lesz". Ügy is néznek rá, tőle többet várnak, beavatják a plébánia belső ügyeibe. Amikor a gimnáziumba kerül, akkor is a plébániához tartozónak vallja magát. Aki gyermekkorában nem nőtt hozzá plébániája életéhez és csak érettségi után talál hivatására, később sem érzi, nem is érezheti otthonának plébániáját. Inkább az egyházi iskola hittanórához vagy a lelkiatyjához kötődik. A felvételkor ők írják az ajánlólevelet is. A kései hivatásé jelöltek pedig rendszerint a lelkiatyjukhoz vagy papbarátjukhoz kapcsolódnak. Akárhogyan és akárhonnan is indult a kispap, a legtöbbje később lassan elidegenedik plébániájától, nem vállal és nem érez vele közösséget. A nyári szabadság kezdetén jelentkeznek a plébánián, azután az őszi kezdésig alig lehet őket látni. Az elidegenedés okai Úgy hiszem, sem a kispapot, sem a plébániát nem szabad teljességgel okolni és mégis mind a kettő felelős a fokozatos vagy teljes elhidegülésért. Szándékosan nem írok plébánost, hanem plébániát, mert a jövendő hivatások nemcsak a plébános és paptársai, hanem az egész plébániának és egyházi közösségnek a gyümölcsei. Sajnos a plébánia gyakran nem is veszi komolyan a bimbózó hivatást, pedig az a gyermek, akit ma még „csak gyereknek” nézünk, nagyon komolyan készül a titokzatos hivatásra és talán még ki sem meri mondani. Ha azonban már kispap korában is csak „diáknak” nézik, amolyan nyári pótsekrestyésnek, az nagyon megalázó lehet számára. Papi társaságban gyakran komolytalanul tréfálkoznak vele, lekezelik, vagy amolyan hivatalos modorban beszélnek vele a „nagypapok”, mintha ők sohasem lettek volna kispapok. Természetesen a kispap is oka lehet az elidegenedésnek. Kispapjaink a mai világ gyermekei: magatartásban, tekintélytiszteletben, divatban és sok más dologban. Az idősebb papságot pusztán azért nem fogják tisztelni, mert idősebbek, azért meg egyáltalán nem, mert rangosabbak. Korunk ifjúsága őszintén megmondja véleményét akár pozitív, akár negatív legyen az. Náluk már az is igen jó véleménynek számít, ha ilyeneket mondanak: „jó fej a plébi, rendes gyerekek a papok...” A negatívumokat nem írom le, mert azok nagyon erősek, bárkiről is legyen szó. Az elidegenedés következményei A pap egyidejűleg hivő is. Híveink zsengéje. A plébánián felnőtt kispap a szenteléséig egyházjogilag a plébánia híve. A hívek közül kiemelt ember Krisztus sajátos szolgálatára. Amilyen hasznos lehet egy kispap híveink közösségi életére, ha közülükvaló- nak vallhatják és érezhetik, ha a plébániát nevezhetik a papi hivatás szülőanyjának — olyan káros, sőt botrányos lehet az elszakadt, végül otthon nélkül maradt kispap élete az egész közösségre. A plébánián élő kispap gyakori gyónásaival és napi szentáldozásaival mintegy bemutatja a hivők közösségének: ilyen egy keresztény fiatalember 128