Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Mi az ember? (Humanizmusok - antropológiák)
közt felhasználjanak. A betegség és a halál különösen is élőtérbe helyezi, mennyire másra van utalva az ember. Azok, akiknek hivatásuk, hogy ebben a véglegesen döntő helyzetben segítséget nyújtsanak, különösen nagy felelősséggel rendelkeznek. A szabad, igazán emberi állásfoglalásra, döntésre kell segíteni a haldoklót. Nem szabad kihasználni a beteg gyöngeségét; így például valamiféle vallásos mezt rákényszeríteni haldoklására igaztalan volna, ha ezt ő maga belső világában képtelen teljesíteni. Ha valaki haldoklása közben nem képes már arra, hogy vallásos jelleggel fogadja és élje meg a halált, a körül- állók nem dönthetik el végleges sorsát. Jóval korábban megtörténhetett már a döntő óra, lehet, hogy a szabadságnak olyan ,,anyagával", amely kifejezetten nem is vallásos. Ha a haldokló számára halálának vallásos értelme lehet, elsősorban az a fontos, hogy tudatában legyen az esemény sorsdöntő jelentőségének. Akinek az életében a vallás gyakorlatai természetesek voltak, annak a számára a szentségek vétele kellően tudatosítja, mennyire fontos sorsuk elfogadása. Azok esetében pedig, akik életében alig-alig volt tapasztalható vallásosságuk gyakorlása, vagy talán teljesen hiányzott, a segítség, az emberi segítő szó felkeltheti a halál reménykedő elfogadásával az örök élet lehetőségét. Talán a szentségek iránti vágyat is sikerül felébreszteni az ilyen helyzetben, bármenynyire is hiányozhattak életükből. S a szentségek vétele megkönnyítheti a halálnak való önátadás aktusát: a jövőnek Isten rendeléseként való reménykedő elfogadását. Korzenszky Richárd MI AZ EMBER? (HUMANIZMUSOK - ANTROPOLÓGIÁK) „Gondolkodó nádszál" — feleli rá Blaise Pascal. Az ember tudatossága kezdetétől fogva kereste helyét és élete értelmét. Érezte, hogy bár „természeti lény”, (Marx), aki a természet törvényei szerint növekedik és pusztul, de van egy sajátos többlete. Kari Jaspers mondja: „Az ember csodálkozásából fakad kérdezése, ezért kételkedik a megismertben és a szemlélt valóságot kritikai vizsgálata tárgyává teszi. Az ember megdöbbenéséből fakad az az igénye is, hogy önmaga felől kérdezősködjön". Hosszabb-rövidebb válaszokat ad önmagáról, de ezek csak felvillanások az ember egészéről. A válaszok lehetnek szóképek, szimbólumok, világnézetek, ideológiák, költemények, zenei motívumok. Úgy is mondhatjuk, hogy az „emberiség története egyenlő az önmaga felől feltett kérdések és az arra adott sokféle válasz történetével” (R. Dithmar). Az évezredek csodálkozásaiból az ember újra meg újra megfogalmazta saját magát; magyarázatait rendszerbe foglalta (antropológiák), önmagáról és társairól mondott véleményeket értékelte, kötelező szabályokat, törvényeket állított fel (etika), amellyel sokszor egymás ellenében védelmezte önmagát. A nagy gondolkodók rendszerint koruk felfogását foglalták össze és ugyanakkor előre meghatározták az emberértékelés további irányát. A görögöknél a szofisták kimondták a leglényegesebb emberi vonást: „egyenlőek vagyunk, akár helléneknek, akár barbároknak neveznek". Prota gorasz szerint: „Minden dolog mértéke az ember”. Szophoklész Antigoné drámájában az embert dicsőíti: „Sok van, mi csodálatos / de az embernél semmi sem csodálatosabb. I Ö az, aki a szürke / tengeren átkel / a téli viharban ... / Szolgáivá tette okos leleménynyel / a hegyek meg a rétek állatait. .. / És a beszédet és a széllel / versenyző gondolatot meg a törvényt / tanulja, a városrendezőt". A „humanitás” szóval Cicero az ember erkölcsi értékét, szellemi tevékenységét és azt a műveltséget jelölte, ami megfelelt a görög „paideia” kifejezésnek. A „homo humánus" az akkori művelt városi polgár volt a barbár „inhumanus"-szal szemben. A „humánus magatartás" pedig a szabad polgár „emberi méltóságtudatát" hordozza. „Egyedi" humanizmus A klasszikus reneszánsz felújította az antik humanizmust és ezzel egész Európában új irodalmi-művészeti irányzatot, kulturális-történelmi mozgalmat indított el. Mindenütt az emberi műveltséget gyarapító „humán-tárgyakat" tanították, hogy „mindez ékesítse és tökéletesítse az embert és vezesse a jóság és az erény útján” — írja L. Bruni. Ez a „humánus élet" azonban csak a kiválasztottak, a ráérő gazdagok része lehetett, „akik naphosszat sétáltak finom ruhákban és az antik csodákról társalogtak”. A „pórnép" ugyan megcsodálhatott egy-egy olyan nagyságot, mint a firenzei Lorenzo Magnifico, Pico della Mirandola, de életmódjukat kevesen követhették. Ez az „utolérhetetlen ember”-típus lett a következő évszázadok eszményképe. Azt keresték: „Mi az az érték, ami az embert önmaga fölé helyezi?" Azt a nagyságot keresték, amelyet végül Nietzsche fogalmazott 120
