Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Mi az ember? (Humanizmusok - antropológiák)
meg űbermensch-ében, hogy egyidejűleg rádöbbenjen: vágyai tárgyát soha nem képes elérni. Kielégítetlensége kegyetlen antihuma- nizmusba csapott át. Megfosztotta az embert a magasabb etikától, törvényes jogkörétől, a vallási értékektől, és könyörtelenül követelte az ösztönélet és a hatalom jogát (Wille zur Macht). A jóságot gyengeségnek, a részvétet és az önmegtagadást lealázónak minősítette. Az emberfeletti ember önmagát isteníti: „Ha istenek lennének, nem tudnám elviselni, hogy ne én legyek az Isten!" Tanai már előrevetik a jövő embertelenségének árnyékát, ahol csak egyeseké a „humánum” kiváltsága, a többiek méltatlanok az emberi névre, mert az ember hatalom nélkül „befejezetlen állat". Nem véletlen, hogy éppen Nietzsche hazájában talált magára a „faji" eszme, hogy eljusson az embertelenség olyan módszeres fokára, amely borzalmaiban egyedülálló marad a történelemben. Mindenki „ember"! A szellemi elit, a „nemes gondolkodású gazdagok", a szobájukba zárkózott kegyes filantrópok fölött már új, erőteljes hajtás bontakozott ki: az egyetemes emberiesség mozgalma. Ez a törekvés azt az „emberi kiváltságot” hirdeti, hogy minden ember kiemelkedett a természet lényei közül és így sorsa és öröksége a teljesség. Auguste Comte a XVIII. század felfogását fejezi ki, amikor az egyedet a közösségbe, az emberiség „Nagy Létébe" helyezi, ahol mindannyian felelősek egymás értékéért, „mert az alapvető humánum törvénye: Másokért élni — vivre pour autrui!" Comte humanisztikus panteizmusa ezen önzetlen gesztusával túllépi Feuerbach szemléletét, akinél az ember önmagát teszi istenné (homo homini deus). Comte pozitivizmusa ellenére is közelebb áll Hegeihez, akinél „az Isten jut öntudatra az emberben, amikor felismeri adottságait: Minden isteni és minden emberi, ami bennünk van”. Ettől az időtől kezdve megszületnek a különféle antropológiák, azaz a filozófiai, társadalmi és tudományos szempontból „rendszerezett emberismeretek tudománya", amint Kant nevezte el művét (Anthropologie in pragmatischer Hinsicht). Az ő humanizmusa: „Tiszteletteljes közeledés ahhoz, hogy mély és általános módon részesedjen a másikban”. Követi Hegel, Lotze (ember: mikrokozmosz) és Ros- mini. Az első átfogó filozófiai antropológiát Max Scheler adja, melyben minden emberi adottságot a személy egységében foglal ösz- sze (vö. Die Stellung des Menschen in Kosmos). Ez a komplex tudomány hamarosan szakosodik: Blumenbach embertani gyűjteményétől kezdve a fizikai, élettani, fejlődéstani irányig (Darwin és követői). Majd szellemi, gazdasági és egzisztenciális szintre tagolódik, ahol az ember újabb „meghatározásokat" nyer. Hegelnél: „Légy személy és tiszteld másokban is a személyt!” Marxnál az ember „természeti lény, nembeli lény és a természet átalakítója”. Kierkegaard nál: „Embernek lenni nem általánosat jelent, Én, Te és ő van, aki mindegyik önmagában ember!” Jaspers szerint: „Embernek lenni annyit jelent, mint emberré válni!” Az embert testi és lelki egészében először Bergson és Alexis Carrel próbálja megfogalmazni. Ma az angolszászoknál antropológusnak lenni olyan szakmát jelent, ami fizikai, kulturális és etnológiai alapképzést nyújt, minden társadalmi és világnézeti elkötelezettség nélkül. Mások viszont a biológiai és lélektani szakterületről elindulva az antropológiában teljes emberképet akarnak adni arról „a természeti lényről, aki nyitott, aki lépten- nyomon felülmúlja saját magát”. A keresztény humanizmus szakkifejezése talán új, de nem így a kereszténység emberszemlélete. A gondolkodók Szokratésztól számítják az erkölcsi antropológiát, mert ő volt az, aki a helyes emberi magatartást nemcsak tanította hanem aszerint élt és méltóságteljesen tudott meghalni tanaiért. A humanizmust, mint fent láttuk, vallás nélkül is levezethetjük, de történetében, — még a negatív felfogásokban is — aranyfonálként végighúzódik a keresztény embereszme társadalomformáló ereje. Az ókori humanizmust az ősegyház bibliai emberképe a szeretet evangéliumába emelte. Olyan szeretetet hirdet, amelynek bár alapja az emberi természet, de tudatosítja és állandóan erősíti az Isten szeretete: „Új parancsot adok: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek egymást. Arról tudják meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránti" (Jn 13, 34—35) — „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,12—13). A legkiválóbb adomány a szeretet, ezt mondja el a „szeretet himnusza", amely a keresztény áldozatkészséget, önzetlenséget és jóakaratot hangsúlyozza (vö. iKor 13). Az emberi egyenlőség alapja számunkra Krisztusban van: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan egyek lettetek Krisztusban" (Gai 3,28). — Az erkölcs irányelve is világos: „Mi tudjuk, hogy a háláiból átjutottunk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, az gyilkos. Azóta ismertük meg 121
