Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Korzenszky Richárd: Humánus halál
len kínok még inkább megfosztanák a beteget a szabad elfogadás lehetőségétől, jogosnak és az adott esetben szükségesnek is kell mondanunk. Az a tudat, hogy a halálnak különleges jelentősége van az emberi szabadság szempontjából, vagyis hogy a „meghalni" fogalomnak lényeges tartalma van, s egyáltalán nem tehető egyenlőségi jel a „meghalni" és „halottnak lenni” közé, az idők során egészen különböző szokásokat, meghalási stílusokat hozott létre. Gondolhatunk természetesen a keresztény gyakorlatra, a szentségek utolsó felvételére. De gondolhatunk egész sor társadalmi szokásra is, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a halál nem egyszerű biológiai történés, egy állapot bekövetkezése, hanem nagyon is személyes, sorsdöntő emberi esemény, amely véglegesíti az életet az örökkévalóságra, összegyűltek a hozzátartozók a haldokló körül, aki megáldotta őket, elmondta végső akaratát. Közös imádságokkal erősítették egymás hitét. Józan bátorságot sugároznak ezeknek a szokásoknak egyes elemei, s a leginkább emberhez tartozó vonások hangsúlyozzák: ez az utolsó lehetőség a döntésre, a rendelkezésre, az elfogadásra. Senki sem állíthatja bizonyossággal, hogy az embernek az örökkévalóságra vonatkozó teljes és végérvényes szabad döntése, az ember-mivolt korlátozottságának teljes, végleges elfogadása, a halál az orvosi szemmel ,,exitus"-nak tekintett eseménnyel egybeesik. Az orvosok a legtöbb esetben csak már egy haldoklót látnak maguk előtt, akiről aligha lehet megállapítani, mennyire képes ebben a helyzetben olyan döntő, személyes állás- foglalásra, amely által élete végérvényesen pozitív jelentést kaphat. Nincs olyan meggondolás, mondja Rahner fentebb idézett cikkében, amely kényszerítőén az ellenkező véleményt sugallná. A szabad elfogadás, a döntés már jóval korábban megtörténhetett, és az utolsó ilyen szabad emberi cselekedetet akár külső, akár belső okok elválaszthatják az orvosi értelemben vett haláltól. Az orvostudomány újabb lehetőségei kapcsán egyre gyakrabban fölmerül az a kérdés, vajon joga van-e az embernek, hogy meghaljon? Vajon hol a határ, meddig szabad életben tartani a haldoklót? Minden orvos az élet szolgálatát vállalta. Hol van az a pont, amitől az orvosi erőfeszítés már nem a továbbélés lehetőségét segíti elő, hanem a meghalást teszi nehezebbé? Az az orvosi alapszabály, hogy az emberi életet meg kell hosszabbítani, amennyire emberi erőből lehetséges, azóta már aligha tartható ilyen egyértelműen, hogy az orvos- tudomány olyan eszközökkel is rendelkezik, amelyeknek segítségével az ember életét még egészen kilátástalannak tűnő esetekben is meg lehet nyújtani. A már beállott klinikai halál után is elképzelhető az életre keltés. A reanimációs kísérletek igazi élet- lehetőséget jelenthetnek a beteg számára, de az élet értelmetlen megnyújtását is. Megfontolandó, vajon mit jelent az emberi élet? Az eszméletét véglegesen elveszített ember élete? Mikor következik be az a pillanat, amikor nyugodt lelkiismerettel ki lehet mondani: a készülékek kikapcsolhatok? Gyakorló orvosok konkrét problémája: a szinte reménytelen haldokló életének megnyújtása lefoglalja azokat a technikai eszközöket, amelyekkel ugyanakkor, hirtelen adódó esetekben a továbbélésre valószínűbb esélyekkel rendelkező fiatalok életét meg lehetne menteni. Szabályokat fölállítani szinte lehetetlen. Egyes esetekben hónapokig tartó reménytelen állapot után következett be a javulás, máskor az életre „esélyesek" sorsa is másként alakult, mint gondolni lehetett volna. Az orvosi ténykedést csak a konkrét helyzet határozhatja meg, amelyben az emberiességnek, az igazi szeretetnek van döntő szava. Mert még a legsiiányabbnak tűnő élet is felmérhetetlen érték. Minden ember „valakié”. Hozzátartozók, rokonok, barátok aggódásának tárgya. A beteg emberi szabadságának körébe tartozik az a jog is, hogy meghalhat. Senkinek sincs joga az élet megrövidítésére. De mindenkinek joga van, hogy elfogadja a halálát. Hányszor felfakad a súlyos betegek ajkáról: „hagyjanak már meghalni!” — Vajon joga van-e az orvosnak, hogy teljesítse ezt az akaratot? Nem kötelessége-e egyes esetekben, hogy hagyja meghalni a beteget? Az orvos, — egészen természetes — az ilyen kívánságot legtöbbször a betegségből, a fájdalmakból kipréselt óhajnak tekinti, nem pedig szabad, személyes döntésnek. Az ő kötelessége, hogy védje és szolgálja az életet. Papír-ízűnek tűnhet a kérdés. De sokkal kevésbé az, ha végignézünk egy kórházat, ha látjuk a hősies erőfeszítéseket, hogy eszmélet nélküli betegeket is hosszú időn át életben tartanak, a felépülés emberi reménye nélkül... A beteg nem lehet egyszerűen „tárgya” az orvosi kezelésnek. Az orvosi beavatkozás nem irányulhat kizárólagosan arra, hogy a biológiai életet a lehetőségek határáig megnyújtsa. Az általánosan elfogadott katolikus felfogás szerint nincs olyan törvényes ok, mely indokolttá tehetne bármilyen kezelést, amely a beteg halálát, az élet megrövidítését célozná. A biológiai élet fölött így nem rendelkezhetünk. Ez azonban nem foglalja magában, hogy pozitív kötelessége a betegnek, vagy orvosnak, hogy a biológiai élet meghosszabbítására minden elképzelhető esz119
