Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Korzenszky Richárd: Humánus halál

ba. Hanem a halál a keresztény ember számára az élet teljességére nyílik, az élet beteljesülését jelenti, amennyiben Isten kegyelméből valóban a hit szerint élt. (Vö. Norbert Brox: Tod und Hoffnung. Theol. Jahrbuch 1971. Leipzig, 126.)

A keresztény remény meghökkentő volta éppen abban nyilvánul meg, hogy az élet a halálon keresztül vezet. Az ember útja az üdvösség felé: az állandó korlátozottságot, megkötöttséget jelentő kereszt elfogadásából fakad. Az emberi életben állandóan jelenvaló a halál, a múlandóság, gyöngeségünk, hiábavalóságunk, elégtelenségünk számtalan formájában. Mindez jeienvaló a hivő ember számára is, mégis a Krisztussal való együtt- halás az életet tárja föl.

Ha az elfogadásnak ilyen döntő jelentősége van az ember sorsa szempontjából, rendkívül fontos, hogyan éli át saját halálát.

S itt érkezünk vissza a kiinduláskor fölvetett és kiélezett kérdéshez: milyen az igazi emberi halál?

Érdemes idézni Böszörményi Zoltán és Moussong Kovács Erzsébet Orvosi pszichológiájából (Bp. 1967) a következő néhány szakszerű, tárgyilagos mondatot: ,,A haldoklás pszichológiai átélése az agy megtartott funkcióképességéhez van kötve. Súlyos fertőző betegségeknél a toxinhatás, láz, elesett- ség stb. eleve lehetetlenné teszi a személyiség halállal szembeni állásfoglalását, már az állandó fluktuáló tudati állapot miatt hasonló a helyzet a legtöbb középagyat érintő bántalomnál is. Annál jobban előtérbe kerül az alapszemélyiség szerepe a tiszta tudati állapot mellett megélt helyzetromlásnál, pl. szívbetegeknél a vizenyőfelgyülemlés miatt, vagy a felszálló bénulásnál beálló légszomj esetén, amikor csak később borítja el a szen- zóriumot a széndioxid-felhalmozódás: egyesek éppen ilyen kritikus helyzetben tudják tűrőképességükkel az elmúlást igazi, egyéni, nem csupán szomatikus síkon lezajló teljesítménnyé átalakítani. — Az orvos feladata, míg remény van az életbentartásra, a testi animálás, ha a remény szertefoszlott, akkor a megbékéltetés, pszichés, vagy szükség esetén farmakológiai eszközökkel: gyakran nehéz és szakmai ismeretalkalmazáson mesz- sze túlmenő humánus feladat ez”. (364-365.)

Az „elmúlást'1 egyéni teljesítménnyé lehet átalakítani ... A betegek, a súlyos, a halálos betegeknek is emberi joga, hogy „elmúlásukat" egyéni „teljesítményként” éljék át. Az ember-mivolt lényegéhez tartozik a döntések vállalása, az elfogadások sorozata. S ez alól a betegség és a halál szituációja sem kivétel. A betegnek, — az embernek — szabadsága van. Szabadsága a halállal való találkozásra is. Keresztény meggyőződésünk

szerint a halálban véglegessé válik az ember szabadságának története. Megtörténik az ember végleges „megítéltetése”. A szabadság szituációjában az ember kimondottan vagy bennfoglaltan az Istennel van kapcsolatban: megtalálja, vagy elveszíti. A halál szabad döntésének helyzetében véglegesen megtalálja vagy elveszíti az Istent.

A halál közelségének a szituációja hangsúlyozottan is a szabadság szituációja, mondja Karl Rahner. (Die Freiheit des Kranken in theologischer Sicht, Stimmen der Zeit 1975/1. 35)

A halállal az örökkévalóságra lezárul az az időtartam, amikor az ember önmaga fölött — ha korlátainak határai között is — rendelkezhetett. Mindenki számára kérdéses, vajon volt-e már ennyire radikális döntés elé állítva, mint éppen közvetlenül a halál előtt. A halálveszély, a halál közelsége, a halál felé mutató súlyos betegség felszólítás a döntésre: az önmaga számára elégtelen, a magára, végletesen magára maradó ember reménykedve elfogadhatja a tehetetlenség és megsemmisülés szituációját; a tudatos elfogadással, döntéssel az Istent, embervoltának forrását választhatja.

Az embernek „tudatosan” kellene meghalnia. Nem egyszerűen elszenvednie, hanem szabadon elfogadni a halált. Joga van tehát ahhoz, hogy tudja, ha már meg kell halnia. Túlzott tapintatból, félelemből nem szabad halogatni ezt a közlést. Ha jól választották meg a közlés idejét és módját, egyáltalán nem biztos, hogy kétségbeejtik a halálos beteget. Hacsak nem teljesen váratlan, hirtelen halálról van szó, a haldoklók tudatában vannak helyzetüknek, még ha egy ideig titkolják is ezt a tudásukat.

Mivel a halál, a meghalás kiemelkedően fontos helyzete a szabadságnak, az embernek joga, sőt kötelessége, hogy úgy alakítsa a halál bekövetkezésének szituációját, hogy minél inkább lehetősége maradjon a szabadságra, a szabad elfogadásra. A fájdalomcsillapítás kérdése kerül mérlegre. Ha általa a beteg nem veszíti el az eszméletét, s ha nagyobb lelki-szellemi biztonsággal tud szembenézni jövőjével, mint ha úrrá lennének rajta fájdalmai, az ilyen fájdalomcsillapítás nemcsak vitális követelmény, hanem gyökerében emberi, humánus. A fájdalom- csillapításnak a jelentőségét nem csupán a fiziológiai és pszichés jó közérzet adja, hanem a szabadság minél nagyobb lehetőségéhez való alapvető emberi jog. A gyakorlatban nem ritkán találkozunk a végső szakaszba lépő betegek esetében olyan fájdalomcsillapítási módokkal, amelyek hatására öntudatukat részben vagy teljesen elveszítik. Ha ez nem jelenti közvetlenül a beteg halálának siettetését, s ha nélküle az emberte-