Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - FIGYELŐ - Korzenszky Richárd: Humánus halál
embervoltunk korlátainak mindennapos bizonyítéka, kiszolgáltatottságunk, másra utaltságunk fájdalmas megtapasztalása: a betegség. Egyszeri esemény a születés; bár mindannyian megéltük, élményünk nincsen róla, Ugyancsak egyszeri történés mindannyiunk számára a halál is: életünk beteljesedésének végső aktusa is hasonlóképp titok, A betegség azonban — joggal mondhatjuk, minden ember számára, csupán a fokozatokban, a súlyosság fokában van különbség — állandó kísérő jelensége az emberi életnek. Vannak, akik az egész életet ,,betegségnek”, halálos betegségnek tekintik. Most azonban a betegséget a leghétköznapibb értelemben vegyük: belázasodunk, pedig éppen félbe van a munkánk; csontunk törik, pedig minden készen áll a tervezett utazáshoz stb ... Valahogy „embertelen” mindez. Mert emberi az, aminek jövője van. S minden betegség ezt a lendületet tartóztatja föl, a jövőt kockáztatja, késlelteti, bizonytalanná teszi. Mert mindenki előre tekint— bár nagyon különbözők a távlatok —, mindenki a holnapból bontja ki a mai napot. Reményből élünk. És ez a remény válik egyszerre viszonylagossá, ez a remény homályosul el. Talán nincs is még egy olyan területe az emberi életnek, amelyben ennyire „húsunkba vágóan” tapasztalnánk meg, hogy másokra vagyunk utalva. Nemcsak reményünk, szabadságunk is kockára kerül. Szellemi fejlődésünk, írni-olvasni tudásunk, iskolai bizonyítványunk mögött sok-sok emberi segítség rejlik: magunktól aligha jutottunk volna mostani gondolkodási készségünk birtokába. Másokra voltunk és vagyunk utalva. Testünk funkcióinak rendellenességeit tapasztalva azonban szinte nyomasztóan törhet ránk az egyedüllét érzése, a másra utaltság érzése. A születés és a halál között lezajló élet sűrítve jelenik meg minden betegségben. Az az élet, amely mindannyiunk számára tőlünk függetlenül ajándék, s amely minden tudatos percben az elfogadás vagy visszautasítás döntését kívánja tőlünk. Emberségünk igazi próbája és érlelője a korlátozottságnak, önmagunk elégtelenségének, másra utaltságának élménye: a betegség. Az emberi, nagyon is szűkre szabott lét elfogadásának próbája. Igent mondani az életre, a vágyaiban korlátlan, lehetőségeiben azonban nagyon is szűk emberi életre. Elfogadni a betegséget annyit jelent, hogy tudatosan elfogadom korlátozottságomat, másra utaltságomat. Hogy nem vagyok ura önmagomnak. — Ugyanakkor a betegség elfogadása (nem a betegségbe való beletörődés!) jelenti az igent mindarra, ami emberi, mégha korlátái is vannak. Jelenti tehát az igent az életre, az élet megőrzésére, minden veszélyeztető elem leküzdésére. A betegség elfogadása így jelenti a határozott igent a gyógyításra is! A legmélyén azonban minden keresztény módon átélt betegség kimondatja azt az igent a halálra és az Életre is, amelynek már most reménybeli birtokosai vagyunk. Az önmagunkon túltekintő, önmagunk korlátozottságát és másra utaltságát elfogadó keresztény életstílus az Isten felé tekint. így ember-mivoltunk sorsa Krisztus halálába és feltámadásába beleolvadva nem a reménytelen elmúlásba torkollik, hiszen mindany- nyiunk rendeltetése az élet. A betegség tehát a halálra utal. A betegség elfogadása a halál elfogadását jelenti. Az elfogadás, a halál elfogadása (nem eltűrése, elszenvedése) korlátozott ember-voltunk megoldása is. Piet Schoononberg írja: „A halálban az individuális korlátoltságunk drámai módon változik meg, nem leszünk többé a földi valóság egy kis részébe beletestesülve; — ez hullaként marad hátra. Viszont más módon testesülünk meg: és ezt korlátnélküliségnek nevezhetjük. Elképzelhetjük magunknak, hogy mi, anélkül, hogy mindegyikünk megszűnne önmaga lenni, másokban is meg fogunk testesülni, elsősorban azokban, akikben működésünk és mindenek előtt szeretetünk által tovább élünk, és végül mindenki mindenkiben. Isten, mint minden mindenkiben (1Kor 15,28) létre fogja hozni, hogy mindenki, mindenki számára a szeretet révén jelen lehet. így a földön élt szeretet nemcsak jutalmát nyeri el az örök élet által, hanem abban teljesedik be” (Schoonenberg, Piet: Und das Leben der künftigen Welt: Leben nach dem Tode? Köln, 1972). Talán egyszerűbb volna elodázni a halál kérdését, ameddig csak lehet, hogy aztán majd hagyjuk bekövetkezni az életünk végét. Ahogyan kérésünk nélkül találjuk benn magunkat az életben, ugyanúgy kérés nélkül szembekerülünk a betegséggel, majd egyszercsak a halállal. Vajon nem a vállalt élet-e a valóban emberi? így a halál is csak akkor lesz humánus, ha vállaljuk! Az Újszövetség az „életre vivő” halálról beszél. Természetesen bárki elutasíthatja, hogy „résztvegyen” halálában. A keresztény ember azonban nem azért gondol a halálra, mert az adott körülmények között valóban minden oka megvan rá, hogy előbb-utóbb reálisan számoljon vele. Arról van inkább szó, hogy hitünk szerint halálunk az életre nyílhat. A keresztény ember halála nem az élet ellenére tör az emberre, hogy megmutassa tetteink hiábavalóságát, értelmetlenségét, hogy minden művünket megsemmisítse. Nem is a földi siralomvölgyből szabadít, átragadva egy túlvilági, kényelmes boldogság117
