Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban
kutatásnak irányulnia kell: „A modem világ .új anyagát' a mindig jobban táguló emberi közösség és a földi valóságok értékelése jellemzi. Nézetünk szerint a hittudománynak még határozottabban kell majd az egyház és a világ viszonyulásának kérdését éppen ebből a két szempontból felvetnie". (Az Egyház, 577.) A párbeszéd iránya Az a közösség, amellyel együtt, és az a valóság, amelyben élünk, magában foglal hívőket és nemhivőket. Nem véletlen, tehát hogy Szennay András Rejtőző Istenség c. könyvében (1969) a történelem locus theo- logicus-voltából a dialógus „történelmi szükségszerűségét" vezeti le (263. kk.). A világnézeti különbség ugyan első időkben elutasítás, idegenkedés forrása volt mindkét fél számára: azonban részben a „közös emberi történelem-alakulás”, részben a zsinat szelleme rádöbbentett bennünket arra, hogy a dialógus olyan történelmi feladat, amely elől nem térhetünk ki. Nem bizonyos kény- szerűségből vagy taktikából, még csak nem is a szükségszerű egymás mellett élés felismeréséből, hanem annak a meggyőződésnek alapján, hogy hitünk a közös emberi célok tudatos keresését és vállalását követeli tőlünk. Hitünkből fakad ez az „emberibb embert" és a világot is igenlő magatartás. „Keresztény hitünk nem idegen test a mának változó világában sem. Nem, mivel a hivő ember ma is vallja Krisztussal: nem uralkodni, hanem szolgálni kíván a világban" (266.). így lesz a történetiség törvényét követő dialógus éppen a keresztény humanizmusnak egyik meghatározó tényezője. Szennay András főapát, aki hazai irodalmunkban elsőként és leghatározottabban vetette fel a párbeszéd gondolatát (Teológia és élet, 1966. 17.), teljes emberképet rajzol meg a „dialógus szelleméről" írt soraiban. E szellemet az emberi személy megbecsülésének gondolata járja át. Testvéri segítséget vár el s nyújt a partner felé. Munkakedvet, életkedvet ébresztő válaszokat követel. Objektív szemléletre, higgadtságra vezet. A partnerek szellemileg- lelkileg gazdagodnak. Köti őket az ember felé vállalt szolgálat, az a kötelesség, hogy az emberből valódi, mind igazabb embert formáljanak (Rejtőző Istenség, 270. kk.). A történelmiség és a dialógus tehát belső lendületéből a humanizmus felé mutat. Mint Szennay András tavaly megjelent könyvében (Hitünk sodrában) megállapítja, éppen a dialógus segíti a teológiát számos olyan „közös emberi” — tehát humán érték — felismeréséhez, teljesebb értékeléséhez, sőt azoknak egyre teljesebb megvalósításához, mint az emberi méltóság, az emberek közti szolidaritás, az igazságosság és béke, melyeket ti. egyetlen hivő és ateista sem tagadhat meg (111.). Cselényi István Gábor folyóiratunk 1972/ 4. számában — a dogmafejlődés áttekintése után — a dialógust úgy határozza meg, mint hitünknek mai nyelvre-gondolkodás- módra való fordításának követelményét. E fordítás két oldala: a mai gondolkodási rendszerek figyelembevétele és hitünk „humán értékeinek" kimutatása (A dialógus mint fordítás — Kísérlet közös nyelv kialakítására, 248. kk.). Még konkrétabban fogalmaz Szentek, írók, irányok c. könyvében (1970) Rónay György, a neves szépirodalmár, akit mélyen átgondolt hite vérbeli teológussá avat. A párbeszéd nem általában az ateizmussal, hanem a marxizmussal való együttélésből következik. Két feladatot ró ez ránk. — A dialógus magában foglalja annak a „történelmi bizonyításnak" feladatát, hogy „a vallás, pontosabban a keresztény, a katolikus vallás, megszabadulva azoktól a feudális vagy polgári tapadmányoktól, melyek elsősorban vonták magukra Marx kritikáját és elsősorban tüntették föl szemében a vallást a kizsákmányolás fegyvereként, nem elidegeníti az embert önmagától és társadalmi föladataitól, hanem inkább mélyebben integrálja emberségébe és a szeretet törvényével egzisztenciálisabban kapcsolja társadalmába" (233.). Ebben a (mondhatnánk) apológiában már benne van a másik feladat is: annak a felismerésnek valóra váltása, hogy Isten azért helyezett ebbe a konkrét történelmi valóságba, hogy „ebben tegyünk meg minden tőlünk telhetőt egyszerre és együtt az ő szolgálatára és ennek az adott valóságnak javára” (234.). Amit itt Rónay György elsősorban a Vigilia és a — helyesen értendő — hazai katolikus irodalom feladatairól ír, az érvényes lehet teológiai irodalmunkra is, sőt a keresztény humanizmus hazai programjának klasszikus megfogalmazása lehetne: ,Ki tilthatja meg azoknak a keresztényeknek, akik ugyanakkor egy marxista alapokra épített szocialista államnak a polgárai is, hogy miközben éppoly erőteljesen mennek előre, mint nemhivő polgártársaik, ne menjenek ugyanakkor és ugyanazzal a meneteléssel egyúttal fölfelé is?” A világ felé Az új társadalmi környezetben születő szintézisben az emberre vonatkozó új ihletésű tanítás tágabb háttere a világ keresztény megítélésének átértékelése. A régebbi korok teológiájának — otthon és 96
