Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban

külföldön egyaránt — tagadhatatlan eleme volt a világtól való elfordulás. Ezért jelent döntő újdonságot az a világ leié való kitárulkozás, melyet teológiánknak főleg utolsó évtizede — nem kis részben a zsinat „ab- laktárása" nyomán — határozottan képvisel. Ennek az odafordulásnak természetesen több árnyalata jelentkezik.

Gál Ferenc az Egyház szolgálata szempontjából tekint a világra. „Az Egyház élő tagjain keresztül akar a világ segítségére lenni. Megkívánja tőlük, hogy ne csak a természetfölötti Igazságot képviseljék, hanem őszinte szeretettel munkálják minden ember javát. Küzdjenek a tudatlanság, nyomor, elmaradottság, betegség ellen. Vegyenek részt a kultúra, a gazdasági élet fejlesztésében és minden olyan vállalkozásban, amely az egész emberiség fejlődését szolgálja” (Az üdvtörténet misztériumai, 1968. 192.).

Nyíri Tamás egész könyvet szentel annak a kérdésnek, mi „a keresztény ember küldetése a világban” (1969). A világot mint az ember külvilágát, mint erkölcsi fogalmat állítja előtérbe. Kimutatja a mai világ keresztény gyökereit. A világivá váló világ nem ellenfele a hitnek, hanem az isteni Istent állítja, lényegében a megtestesülés tovább- szélesítése. — Amikor a zsinat tanítását mutatja be, a világot a humanizmus megvalósítása szempontjából ragadja meg: A történelem fejlődése feltartóztathatatlanul halad az emberiség és a világ egysége felé. Előretör a közösségi gondolat, az élet minden területét jellemzi a szocializálódás folyamata. Korunk legdinamikusabb eszméje az emberi személy szabadságának és méltóságának tisztelete... A zsinat alapvetően igent mond a világra, ha nem is minden kritika nélkül" (92.).

Antropológiai vázlatok c. könyvében (1972) pedig így foglalja össze az ember „világi létének" valóságát: Az egyik ember ró van utalva a másik emberre és az összes többi létezőre, az ember maga is a világhoz tartozik és a világ az emberhez (57.).

Szennay András vissza-visszatér írásaiban a világ helyes értelmezésére s nála is mindig az erkölcsi következtetés kap nagy hangsúlyt. Megkülönbözteti a szekularizációt és a szekularizmust: „A szekularizációt hivő szemmel, teológiailag is lehet helyeselni, sőt a folyamat alakulásában és alakításában a keresztényeknek — épp hitükből fakadóan — a megfelelő, a rájuk eső részt vállalniuk is kell. Mindez természetesen nem mondható már el a szekularizmus ideológiájáról. Ez a szemléletmód önmagát abszolutizálja, egyetlen dimenziót lát csupán. — A szekularizáció a hivő szemében csakúgy, mint minden humanista szemléletmódban a perszonális

dimenziót, a humánum elmélyítését, az ember testi-lelki-szellemi gazdagodását mozdítja elő” (Rejtőző Istenség, 240.).

Épp a szekularizáció helyes teológiai értékelése nyitja meg az utat a,,földi valóságok teológiája" leié, melyre Szennay András már első könyvében példát mutat, így ír itt a „földi értékvilág rangemeléséről”: „Míg a földi élet adta feszültségek között élünk, sohasem szabad elfelejtkeznünk — Yves Congarral szólva —a keresztény teljességről. Nem más ez, mint az „egész keresztényeknek" magatartása, akiknek szociális, kulturális, gazdasági, azaz teljes életében a keresztény tanítás és élet teljes összhangban van ... Az élet konkrét helyzetei bőven teremtenek alkalmat a lemondás, az önmegtagadás gyakorlására. Mindez pedig — a természetfölötti rendbe a kegyelem által felemelve — Krisztus buzgó követésévé válhat" (40. o.).

Ezért nevezi Cselényi a világ megismeré- sét-előbbrevitelét új aszkézis kezdeteinek (Teológia 1970. szeptember 154.). Az örökös kutatásban, amikor a szerzett tapasztalatokat mindig újra értékeli az ember, amikor újra meg újra kezdi történelmét, amikor nekifeszül ismeretlen távlatoknak, percről percre elveszíti önmagát, hogy mindig újjászülessen. A szekularizáció tehát létmódjában keresztény érték.

Teológusaink számos részterületen is kimutatják a világnak — a zsinaton hangoztatott — autonómiáját. (Vö. Nyíri: Keresztény ember... 98. kk.) Hogy mennyire a keresztény hagyományban gyökerező elvről van szó, mutatja, hogy Kecskés Pál — aki a felszabadulás előtti katolikus gondolkodással való folytonosságot képviseli. — Az erkölcsi élet alapjai c. művében (1967) kiemeli: „A kultúra egyes ágai céljuk s a megvalósításukhoz szolgáló eszközök, eljárások tekintetében a saját törvényszerűségüket követik". Egyúttal hangsúlyozza azonban e részterületek kapcsán az emberre háruló erkölcsi felelősséget (157.).

Hasonló módon az emberre nehezedő felelősségre figyelmeztet Szennay András, miután megállapítja a tudomány autonómiáját. A tudomány lehetőségeket tár az ember elé, ez azonban kétélű lehetőség. Felfedez, meglát valamint, ami egyszer áldást, máskor átkot és szerencsétlenséget hozhat az ember számára. (Vö. Hitünk sodróban, 169.)

Ezek alapján a „világ" problematikáját így foglalhatnánk össze: A világ és összetevői visszavezetnek a kérdező, az értelmező, a felelős döntést vállaló ember önértelmezésére — emberképünkre.

97