Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TÁVLATOK - A humanizmus gondolatköre a felszabadulás utáni teológiai irodalmunkban
TÁVLATOK A HUMANIZMUS GONDOLATKÖRE A FELSZABADULÁS UTÁNI TEOLÓGIAI IRODALMUNKBAN Az olvasó esetleg már megszokta, hogy a Távlatok rovatában neves külföldi szerzők írásaiba nyer bepillantást. Sőt talán egész hazai teológiai irodalmunkat is jellemezhetnénk ezzel a gyakori „kitekintéssel”. Mindez jórészt igazolható, — vagy legalábbis menthető — a tudományos igényekkel, amelyeket ezek a könyvek, írások ki akarnak elégíteni. Egyre kevésbé odázható el azonban az a feladat, — miután hazai irodalmunk súlyában, jelentőségében is megnőtt —, hogy a magyar teológia értékeit, sajátos eredményeit számba vegyük mind történeti, mind tartalmi szempontból. Különösképpen nem térhetünk ki e feladat, — vagy annak legalább egy része — elől annál a mérföldkőnél, amelyet országunk életútján, fejlődésében a felszabadulás harmincadik évfordulója jelent. A felszabadulás korszaknyitó esemény volt nemcsak egész népünk, hanem azon belül egyházunk és így teológiánk számára is. Hogy mennyire az, — talán nem tévedünk, ha ezt mondjuk, — azt leginkább éppen a humanizmus gondolatkörének megjelenésén, teológiai értékelésének kibontakozásán lehet lemérni. Ez az a problémakör, amely legelevenebben sarjad hazai viszonyainkból, a társadalmi átalakulás táptalaján, s mely legmarkánsabban jellemezheti az elért eredményeket, az új magyar katolikus teológia egészét. Ezen az évfordulón — éppen a távlatok, a további fejlődés érdekében — tekintsünk tehát be „saját portánkra", szokásos „szemlénkben” ezúttal azt keressük, mi is az a „keresztény humanizmus", melyet teológusaink az új történelmi korszakban körvonalaztak. A történelmiség törvénye Ha — folyóiratunk arcélének megfelelően — teológiailag szeretnénk a humanizmus kérdéséhez közeledni, mindenekelőtt annak a nehézségnek súlya nehezedik ránk, menynyiben mondható teológiainak ez az egész gondolatkör. Ha leszűkül a teológia valamiféle keresztény humanizmus hirdetésére — hangzik sokak önkéntelen ellenvetése —, nem zuhan-e „horizontalizmusba”: csak„vízszintes”, csak-evilági látásmódba? Igazolható-e ennek a megközelítési módnak hiten belüli folytonossága? Aki ismeri a felszabadulás után hazánkban megjelent teológiai tárgyú könyveket és figyelemmel kíséri a katolikus folyóiratainkban publikált tanulmányokat, korántsem állíthatja, hogy ez az irodalom kizárólag a humanizmust érintő kérdésekkel foglalkozik. A dogmatika, morális, alapvető hittan, jog, egyháztörténelem, szentírástudomány, keresztény bölcselet minden ága él, jelentkezik. De mellettük, sőt az egyes szakterületeken belül is feltűnik az az egyre átfogóbb szemlélet, melyet humanista, emberközpontú látásnak nevezhetnénk. Helyet követel mint a teológián belüli sajátos gondolatkör. Hogy mennyiben tekinthetjük a humanizmus témáinak elemzését teológiai kérdéskörnek, s hogy mi határozta meg annak — előbb tapogatózó, majd egyre erőteljesebb — kialakulását, minderre az Egyház és a teológiai gondolkodás történelmiségének felismerésében kell a feleletet keresnünk. Annak belátásában, hogy a történelem — annak adott szakasza, az általa hordozott eszmék, törekvések: a teológiai „lelőhelyek”, „loci theologici”. „Az egyházi hagyomány — írja erről a kérdésről Gál Ferenc, legújabb könyvében (A teológus az egyházban, 1974. 57.), — teológiai helynek (loci theologici) nevezi az üdvtörténetnek azokat az adottságait, amelyekből kiolvashatjuk Istennek a kilétét és a világhoz való viszonyát. De ha arra gondolunk, hogy az emberi történelemben a politikai, gazdasági és társadalmi vonatkozások mellett minden helyzetben benne van az erkölcsi és az üdvrendi feszültség, akkor a világot és a konkrét életet is teológiai helynek mondhatjuk". Jól tudjuk, igazi pezsgést, eleven fejlődést indított meg ez a gondolat nemcsak a hazai, de a világegyház teológiájában is. Érthető tehát, hogy a történelmiség felismerése szakembereinket is a kor problémáinak figyelembevételéhez vezérelte el. Cserháti József püspök már 1964-ben — még a zsinat kibontakozása előtt — így határozta meg azt az „aktuális tárgykört", amelyre a hazai 95
