Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A transzcendens Isten
AZ IGE SZOLGÁLATA A TRANSZCENDENS ISTEN Talán egyetlen kérdést sem vitatnak ma annyira a teológusok, mint azt, hogy hogyan beszéljünk Istenről. Mindenki érzi, hogy a vallás számára nem az a döntő, vajon elméletileg igazolható-e egy egyetemes és végső ok létezése, amelynek alapján megmagyarázhatom az esetleges világot, hanem az, hogy az Isten az én számomra létezik-e. Elfogadok-e egy olyan világfeletti misztériumot, amellyel vagy akivel a létem össze van kapcsolva, s ezért meghatározza személyes felelősségemet. A hagyományos keresztény teológiában és filozófiában Isten úgy szerepelt, mint teremtő, mint az erkölcsi rend bírája és mint az üdvösség szerzője. Ma ezekkel a sztatikus jelzőkkel szemben a személyes életnek az Istenre való ráirányulását szeretik kiemelni. Isten úgy áll előttünk, mint az „abszolút jövő” (Rahner), mint a „létem végső honnan-hová-jának kérdése” (Braun), mint „végső megalapozása annak, hogy az ember ne mondjon le a reményről” (Moltmann, Hromadka), mint „az emberi én ellenpólusa" (Jaspers). Amíg a külső okság elve alapján keresem a Teremtőt, addig a léte olyan, mint a tudományos probléma, amelynek szívem mélyén külső szemlélője maradhatok még akkor is, ha foglalkozom vele. Gabriel Marcel így jellemzi a személyes kapcsolaton nyugvó istenkeresést: Isten nem probléma, amelyet meg lehet fogalmazni, amit körül lehet írni vagy amelyre bárki választ adhat. Az ő létének kérdésére nekem kell választ adnom. Ö az „én problémám", az én világomnak, az én egyéni létemnek és jövőmnek a magyarázata. Létét és kilétét addig nem értjük, amíg úgy beszélünk róla, hogy van, teremt, tevékenykedik. Az ember léte mélyén én, azért belülről csak olyan kérdések érdeklik, amelyek én-jével kapcsolatosak. A töprengő és a hivő ember számára Isten nem Ö, hanem TE. Aki csak Ő-róla beszél, annak legföljebb emlékei vagy csalódásai vannak. Ezek a meglátások nem idegenek a kereszténység számára. Sőt, inkább arra valók, hogy segítsenek meglátni azt a teljességet, amely tartalmilag kezdettől fogva benne volt az igazi istenfogalomban. A keresztény vallás nem úgy keletkezett, hogy az Isten létéről és kilétéről tudományos értekezéseket írtak. A Szentírás történeti egyéniségek vallásos élményéhez nyúl visz- sza, akik állítják és igazolják, hogy vaia- milyen formában találkoztak az élő, személyes Istennel, és tőle kaptak küldetést. Ezek számára az Isten nem felső hatalom, nem titokzatos erő volt, hanem Te, aki nevükön szólította őket. Ilyen kijelentései voltak, én vagyok a te urad, Istened ... Rajtam kívül más istenséget nem tisztelhetsz ... Én vagyok, aki vagyok ... ígéreteket teszek neked, de tartsd meg parancsaimat... A közvetítőknek, akik a kinyilatkoztatást kapják, az az alapélményük, hogy ez az Isten egészen közel van, mégis végtelenül távol, mindent betölt, mégsem fogható meg, ő egészen látja és érti az embert, mi viszont csak annyit tudunk róla, amennyit elárul magáról. Kezdettől fogva ott van a meggyőződés, hogy ezt az Istent nem lehet úgy kezelni, mint a látható világ valamilyen tárgyát. Itt az ember mindig kérdező és töprengő személy marad, mert soha nem készülhet el Isten megértésével, szándékaival, követelményeivel. Istennek ezt a felsőbbrendűségét nevezzük transzcendenciának. Ö egészen más, mint a mi létünk és világunk, mégsem vagyunk függetlenek tőle. Ez a különbség és ez a függés teszi lehetővé és követeli meg az imádást, a hódolatot. A kinyilatkoztatott vallás keletkezése, fejlődése és története mutatja, hogy ezzel az istenfogalommal vissza lehetett élni. lehetett tévesen beszélni róla, az ő nevében lehetett embertelenül viselkedni, — de az mind kivetkőzés volt a vallásból. Maga az Isten több volt, mint emberi gondolat, mint sejtelem vagy illúzió. Az Isten az igazi vallásban mindig követelmény és norma maradt. Olyan Te, aki tudott atya és barát lenni, tudott parancsolni és együtt- érezni, de soha nem lett sem játszótárs, sem tehetetlen bábu. 22
