Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 1. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A transzcendens Isten
Az emberben megvan a képesség és a hajlam, hogy a mesék világába elkalandozzék, s arra is, hogy illúziókkal vigasztalja magát. A mítoszok igazolják, hogy ilyen lélektani előzmények alapján isteneket is csinált magának, de ezekből mindig hiányzott a két lényeges vonás: az, hogy valóságos létezők és hogy transzcendensek, világfelettiek. A két vonás tulajdonképpen feltételezi egymást. Isten csak olyan valaki lehet, aki minden tapasztalati és misztikus jelenségnek a végső magyarázata és létrehozója, vagyis aki egészen más, mint a mi világunk, de ugyanakkor az anyagi és szellemi lét titkai követelik is a létét. A mítosz nem mert birkózni azokkal a jelenségekkel, amelyeket Jaspers az emberi lét határeseteinek nevez: az igazságosság és a boldogság vágyával, a halállal, a szenvedés értelmével és a szeretet örök igényeivel. A mítoszból kinő az emberiség, a transzcendens Isten létével mindig birkózni fog. Más dolog azt keresni, hogy a szelek azért fúj- nak-e, mert Ajolosz kinyitotta tömlőjét, és ismét más azt keresni, van-e az emberszámára abszolút jövő, és hogy a létemet meghatározó én-te kapcsolat megtalálja-e valaha a magyarázatát. Igaz, az ember akkor is kérdező lény volt, amikor még a kinyilatkoztatás Istenét nem ismerte, de a mítosz isteneivel mégsem tudott párbeszédet kezdeni, sőt arra sem kaphatott tőlük választ, hogy az ember egyáltalán miért keresi a párbeszédet. Azoknak az isteneknek az élete csak annyiban különbözik a földi élettől, hogy ők talán térben és időben egy emelettel följebb laknak, de a végzettel szemben éppúgy tehetetlenek, mint mi. Isten transzcendenciája az Ószövetségben Az ószövetségi Szentírás nem könnyű olvasmány annak, aki valamit meg akar érteni belőle. Egy népnek az életén keresztül mutatja be Isten üdvözítő tervét. A történeteket nem mai ember írta le, hanem olyanok, akiket a családfák, a jelképek jobban érdekeltek, mint minket, s akiknek a világképe is szűkebb és kezdetlegesebb volt, mint a mienk. A történeteket csak azzal a megbízhatósággal tudják elmondani, ahogy azokat a szájhagyomány megőrizte, a természeti tüneményekről sem tudnak jobb magyarázatot adni, mint ahogy az akkori ember gondolkodott. Annál feltűnőbb azonban, hogy amikor Istenről beszélnek, olyan valakit állítanak elénk, aki a mai, fi- lozófiailag csiszolt agyú ember számára is Isten, nem pediq ennek a világnak va!a- milyen megszemélyesített jelensége. Milyen Istennel találkozunk itt? Elsősorban beszélő Istennel. Már az első oldalon a teremtés Isten szavaihoz fűződik; legyen világosság... hozzon létre a föld zöldellő növényeket és csúszó-mászó állatokat... teremtsünk embert képmásunkra és hasonlatosságunkra. Isten beszél akkor is, amikor az embert elindítja történelmi útjára vagy amikor erkölcsi törvényeket ír elő. Beszél az ősatyákhoz, amikor ígéreteket tesz. A törvény könyveiben állandóan ismétlődik a kifejezés: Jahve ezt mondta Mózesnek. A próféták évszázadokon át így kezdik beszédeiket: Ezt mondja az Úr, halljátok az Úr szavát. A zsoltáros jóleső érzéssel gondol arra, hogy ez a beszélő Isten más, mint a pogányok bálványai, amelyeknek szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak és szájuk is van, de nem beszélnek. Az igazi vallásos élmény azonban nem ezen a különbségen alapszik. A hitet az táplálja, hogy ez a hang egy felsőbb világból jön, olyan valakitől, aki több, mint az ember, több, mint a világ, s akinek a szava élesebb a kétélű kardnál, s behatol az ízekig és velőkig. Ez a szó teremt, irányt szab, hív, bátorít, jövendöl, ígéretet tesz és itél. Amit mond, az magyarázatot ad a múltra és a jelenre, a jövőt illetően pedig abszolút döntés elé állítja az embert. Azért mondja Mózes a törvények felsorolásának a végén: Isten szavaival eléd tártam az életet és a halált. Ha megtartod azokat, élni fogsz, ha nem, sorsod a pusztulás (Törv 30,15). Azóta, aki az Istenről beszél vagy az ő nevében szól, annak érzékeltetnie kell, hogy olyan felsőbbrendű világ üzenetét hozza, amely személyes döntés elé állítja az embert. Viszont számítania kell arra, hogy csak azok hallgatják meg, akik megérzik, hogy az élet teljessége ettől a felsőbbrendű világtól függ. Az Ószövetség Istene egyetlen Isten. A Törv 6,4 megőrizte ezt a mindennapi vallásos figyelmeztetést: Halljad, Izrael, a te Istened az egy valóságos Isten. Rajta kívül nincs más Isten, őt kell imádnod. Ez már a monoteizmus tiszta formája. Az ókorban csak egyetlen hasonló kezdeményezésről tudunk. Egyiptomban Echnaton fáraó (Kr. e. 1350 körül) Aton-nak, a napistennek a tiszteletét akarta egész népével elismertetni. De ez nem monoteizmus volt, hanem csak monolatria. A vallás alapja nem az volt, hogy csak egy Isten van, hanem az, hogy ők csak a napistent imádják. A régieknek az volt a meggyőződésük, hogy minden népnek, minden vidéknek megvannak a saját istenségei. Harcaikban is ezek segítik őket. Elizeus próféta történetében olvassuk, hogy amikor a Szíriái Naamán a próféta közbenjárására meggyógyul a leprától, hálából Jáhve tisztelője lesz, de földet visz magával Damaszkuszba, mert úgy gondolja, hogy Izrael Istenét csak hazai 23
