Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boross Géza: A mai katolikus homiletika eredményei és problémái
Egyház önmagát a testté lett ige Egyházának érti s a Szentírást, mint az ige kánonját a hívők kezébe helyezi, — kell az Egyház igehirdetésének az írásból felépülni, abból tájékozódni s arra törekedni, hogy az ősigehirdetés igéje, ami az írásban található, — aktualizálódó igehirdetéssé legyen. Mivel azonban az igehirdetés hathatós megjelenítése és Jézus Krisztus üdvvalóságának a felkínálása nem szigetelhető el, hanem kölcsönös viszonyban van a sákramentummail, így a prédikáció nem egyszerűen csak annak a morális-etikai épülésnek az eszköze, mely épülés az élet és társadalom céljait szolgálja, hanem üdvesemény. A prédikáció annak az üdvtörténetnek a folytatása, amelyik az Ige testet-öltésével kezdődik és tart visszajöveteléig. Ezért az igehirdetés főtárgya: Jézus Krisztus, mint Isten kijelentése. Az Ő személye a szükséges kérügmatikus koncentráció (vö.: Die katholische Predigt nach dem zweiten Vatikanischen Konzil, Catolica 1972; 250, 252. o.). A prédikáció üdvhatása A mai katolikus eszmélődés egyik vitatott kérdése a prédikáció üdvjelentősége. A probléma nem új, hiszen már a misztériumteológia (Odo Case!) is, de még inkább a bibliai teológiai irány (Schlier), majd pedig a dogmatikus iskola (Semmelroth) felhívták a figyelmet a prédikáció üdvhatásának kérdésére. Újra a figyelem középpontjába került azonban a kérdés 1965-ben, amikor P. Baumann publikálta Pál apostol igehirdetéséről szóló művét (Die Heilswirksamkeit der Verkündigung nach dem Apostel Paulus. Paderborn 1965). Majd pedig 1966-ban amikor Leo Scheífczyk könyve (Von der Heilsmacht des Wortes, München 1966) jelent meg. Ugyancsak ebben az évben látott napvilágot Michael Seemann Peter Brunnerrel konfrontálódó liturgikája (Heilgeschehen und Gottesdienst, Padenborn 1966), amely szintén csak felveti a prédikáció üdvhatásának problémáját. Seemann a katolikus szakirodalomból vett gazdag idézetanyaggal bizonyítja, mennyire nincs igaza Peter Brunner- nek, amikor azt állítja, hogy a katolikus teológia és prédikációtan nem ismeri Isten igéjének üdvösséget szerző erejét, mert egyedül csak a sákramentumot tekinti kegyelmi eszköznek (144. o.). Seemann szerint ez a vélekedés az eilenreformációs idők hangsúlyeltolódásaira vezetendő vissza és ma már túlhaladott a katolikus teológiában. A problémával ezután — időrendi sorrendben haladva — a jezsuita Franz Sobotta disszertációja foglalkozik (Die Heilswirksamkeit der Predigt in der theologischen Diskussion der Gegenwart, Trier, 1968). Sobotta mint végeredményt megállapítja: ma csaknem teljes az egyetértés a katolikus teológiában afelől, hogy a prédikációnak üdvöt hozó hatása van. Benne Isten igéjét hirdetik, Isten üdvtetteit és ígéreteit közük az emberekkel tanításban, magyarázatban, intésben és ezzel Isten bevonja az embert a maga üdvmunkájába. A prédikációban Isten és az ő hathatós üdvakarata lép bele az ember történetébe. Amit Isten a történelemben a maga népével tett és Jézus Krisztusban mindenki számára nyilvánvalóvá tett és végérvényesen megpecsételt, mindaz az igehirdetés által lesz az ember számára jelenvalóvá az üdvösségre. Ezt egybehangzóan vallja Söhngen, Berbair, Schmaus, Volk, Rahner és Semmelroth. Az egyes teológusok között csak ott van a különbség, ahogyan ezt az üdveseményt megvilágítják: az utak és módok leírásában. Sobotta disszertációja igen jó áttekintése a témának. Ámde ha a részletek felől is érdeklődünk, érdemesebb tanulmányozni Jacob összefoglalását a kérdésről (Die Frage der Homiletik nach der Heilbedeutung der Wortverkündigung, i. m.: 206—267. oldalakon). Az exegézis homiletikai jelentősége Napjaink katolikus homiletikájában egyre több szó esik az exegézis homiletikai jelentőségéről, hasznáról. Johannes Ries a zsinat utáni katolikus prédikációval foglalkozó tanulmányában ezt írja: „Az Egyház a Verbum Dei konstitúcióban a históriai-kritika módszert, mint az exegézis törvényes módszerét hivatalosan átvette" (im: 253. o.). A Kinyilatkoztatásról szóló konstitúció harmadik fejezete valóban a Szentírás magyarázatának szempontjaival foglalkozik. Hangsúlyozza, hogy Isten a Szentírásban emberi módon szól hozzánk és ha meg akarjuk találni, mit is kíván mondani, figyelembe kell vegyük az irodalmi műfajokat. A zsinat atyáinak megfigyelése szerint a Szentírás történeti, költői és prófétai könyvei más és más módon fejezik ki a kinyilatkoztatás igazságait. Ez a zsinati állásfoglalás eredményezte azután annak az egészen nagyszabású katolikus hermeneutikának a megszületését, 1971-ben megjelent J. Schreiner műve (Einführung in die Methode der biblischen Exegese, Würzburg 1971). De ugyancsak a zsinati állásfoglalás érezhető a Handbuch der Verkündigung hermeneutika! fejezetében is (Funktion und Methodik der historischkritischen Exegese im Hinblick 85
