Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boross Géza: A mai katolikus homiletika eredményei és problémái
Us dialógusa, megvalósulásának a tana. A homiletika tartalmi szempontjait a dogmatika, gyakorlati szempontjait pedig a beszédtudomány, a retorika adja meg. Megvan tehát a katolikus homiletika helye és új önértelmezése. Milyen azonban a beosztása, fölépítése? Ernst Haensli szerint (vö. Sacramentum Mundi 2: 742) két főrésze van: a fundamentális homiletika és a homiletikai metodika. Az első főrész feladata a prédikáció teológiai megalapozása. A másodiké a mai katolikus prédikáció ,,quid"-jének (mit?), és „quomodo”-jának (hogyan?) a szabályozása. A quid vonalán Haensli hangsúlyozza, hogy a mai katolikus prédikációnak különösen négy témával kell foglalkoznia, ezek az igehirdetés súlypontjai: 1. A Szentháromság Isten müveivel: a világ teremtése, megváltása, a szentség forrása: 2. Isten országával: hogyan van jelen ma és hogyan teljesedik ki a Krisztusban? 3. az Egyházzal, mint Isten országának csírájával és kezdetével a földön és 4. az emberrel, aki egyrészt az Egyházon belül az Istennek átadotton él és mégis a világban él: munkában, házasságban, családban, kultúrában, kereskedelemben és politikában. Ennek a felosztásnak megfelelően a mai katolikus homiletika anyagában lehet: theocentrikus, eszkalológikus, ekkléziológikus és antropológikus igehirdetés. Ez az igehirdetés most már megvalósulhat különféle formákban: 1. biblikus, 2. liturgikus, 3. apologetikus-dogmatikus. 4, katechetikus, 5. missziós, 6. lelkigyakorlatos, 7. alkalmi és 8. rádió- TV-prédikációkban. Nekünk, református igehirdetőknek első látásra talán szokatlan ez a csoportosítás, azonban közelebbről felfedezhetjük benne az ige szolgálatának sokrétűségét. A mi pietizmustől erősen befolyásolt individuális igehirdetésünk számára „gyógyító sokkolás" lehet az új katolikus homiíletikával történő találkozás. A prédikáció teológiai értelme Napjaink katolikus homiletikájának másik ugyancsak erőteljes jellemvonása: a prédikáció teológiájának újabb és mélyebb átgondolása. Azért mondjuk, hogy „újabb” és „mélyebb”, mert a zsinat előtt és azzal párhuzamosan is napvilágot láttak olyan könyvek, mint Otto Semmelroth (Wirkendes Wort, Frankfurt 1962) és Anselm Günthör művei (Die Predigt, Freiburg 1961), Legmagasabb szinten azonban mégiscsak a zsinat gondolta át a problémát. A „Hittani rendelkezés az Egyházról” című konstitúció szerint „A püspökök főfeladatai közt kimagaslik az evangélium hirdetése" (25. p.), továbbá „az ige szolgálata által Isten erejét közlik a hívők üdvösségére" (26. p.). A Konstitúció itt — figyelemreméltó módon — a reformáció nagy textusára a Rám 1,16-ra hivatkozik! A zsinati elgondolás szerint napjaink katolikus lelkésze először igehirdeiő kell legyen és csak azután liturgikus (vö. Dürr- well, Ist der Priester erstlich Apostel oder Liturg? TGw 9/1966: 79 kk.) Az igehirdetés nem egyszerűen csak Istenről szőlő beszéd, hanem Isten igéje, verbum Dei, amelyben maga a megdicsőült Úr beszél! A legfőbb igehirdetés pedig, mint Isten dicsérete, maga a kultuszaktus (Lit. Konst, 10, 35, 56). Az istentisztelet, mint a húsvét misztériumának ünneplése, azt jelenti, hogy Isten evangeiizálja a világot Krisztus feltámadásában és ezt az üdveseményt a Krisztusról szóló igehirdetésben ma is jelenvalóvá teszi. Ezek a prédikáció teológiai alapjai, amelyeknek egyik legátfogóbb feldolgozása Heinrich Jacob doktori értekezése (Theologie der Predigt. Zur Deutung der Wortverkündigung durch die neuere katholische Theologie. Essen 1969.). Jacob könyve a probléma rendszeres és módszeres áttekintésével tájékozódni segít a katolikus prédikáció lehetséges teológiai alapvetéseiben. Megismerteti olvasóit a misztériumteológiával. Bevezet az igehirdetésteológia alapkérdéseibe. Leírja a prédikáció dogmatikai, krisztológiai, antropológiai és pásztorális teológiai alapvetésének főbb jellemvonásait. A mi szempontunkból azonban Jacob könyvénél is figyelemreméltóbb e problémakörben Norbert Greinacher 1970-ben a Handbuch der Verkündigung-ban közölt prédikációteológiai alapvetése (Verkündigung als Grundfunktion der Kirche, i. m. 335 kk). Mivel Greinacher felfogását annakidején már részletesen is ismertettük (vö. ThSz 1972: 186), most elég összefoglalóan idézni Greinacher alapvető tételét: „Igehirdetés és Egyház sajátságos dialektikus feszültségben állanak egymással. Egyrészt igaz az, hogy az Egyház a Jézus Krisztusban adott kijelentésnek és Jézus igehirdetésének az eredménye. Másrészt viszont a Názáreti Jézusról és az ő igehirdetéséről szóló üzenet az Egyház által jön hozzánk. Így az Egyház az igehirdetésnek fundamentuma is. Harmadszor viszont az igehirdetés az egyház jelenlegi és maradandó fundamentális feladata” (335. o.). Napjaink másik neves katolikus homilétája, Johannes Ries hasonló eredményre jut, bár ő Peschhez hasonlóan erősen hangsúlyozza a „két-asztal teológia” jelentőségét és a prédikáció inkarnációs veretét. Alaptétele röviden ez: „Az igehirdetés mint Isten testté lett igéjének magyarázata csak ott valósul meg, ahol Isten igéjét az Egyház lényegéhez tartozónak és Egyházat alapító tényezőnek tekintik. Abban a mértékben tehát — amelyben az 84
