Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - Cserháti József: Cserháti József pécsi püspök káplánjaival beszélget
meglenni hívők nélkül. Értelmetlen és üres lenne életem, ha nem keresnének és nem várnának, és ha már nem találkoznék azokkal, akiknek valamit adhatok. A legtöbb és legmélyebb élményt a jegyesekkel való foglalkozás jelenti. Legtöbbször előkészületek nélkül felnőtt módon kérdeznek a hit értelme és értéke után. Ez a személyes talákozás oly közvetlenül vetíti elém az emberi keresés legfőbb kérdését: mit keli tennünk, hogy jobb és igazabb emberek legyünk? Meg kell mondanom, hogy a tavalyi jegyespárok között talán csak közel a fele lepett meg ilyen kérdésfeltevéssel. Rájöttem azonban, hogy nem a mennyiség után ke<ll kérdezni, ez önbecsapást jelentene. A kérdés az, hogyan lépnek ki magukból a hívők személyes kérdésfeltevéssel. A mai pasztorációnak nézetem szerint egyáltalán nem elintézett kérdése a liturgia. A reform igen nagyméretű, vagy ahogy én érzem, a legnagyobb kihatású lehetne az Egyházban. Úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy „ezt a reformot is megreformáljuk”. Azt hisszük — és itt ismét formalisták leszünk —, hogy ami jó a felnőtteknek, az jó a gyermekeknek is. Hárman tevékenykedünk a diákmisében: misézünk, gyóntatunk, én vezetem a gyermekek bekapcsolódását. Bizonyos idő óta fóbiás félelem környékez, amikor a kánonhoz érünk. A kánont hangosan mondja a miséző pap. A szavak értelme túl magas, nehezen érthető. Fárasztó az olvasás, taián meg kellene állni és a rövid kis szünetben valamit énekelni, vagy deklamálni. Hasonló a probléma, — már felnőtteinket is érinti, — a zsoltáréneklés: idegen gondolatok, nehezen feloldható képek magyarázat nélkül. Idegen nyelv soraiként hatnak sokszor a zsoltár gondolatai. Visszatérek az énekre. Szeretném, ha többet énekelnénk. Amit itt igénynek jelölnék meg, az szintén a „reform reformjának” az igénye: minden lehetőségünk megvan, hogy a liturgiát lelki élménnyé tegyük, de ehhez szükséges, hogy a liturgia, mint szent cselekmény hassa át a papot. A pap jel és eszköz a szent cselekményben, de ugyanazok a hívők is; ha a liturgiában cselekvőieg részt vesznek, kegyelmi történésre utalnak és saját maguk is a pappal együtt kegyelmi közvetítés áramában állnak. Több elmélyülésre van itt szükség és irtsuk ki a lelket megölő formalizmust. Tanuljunk meg a hit nyelvén beszélni, szólni, emberi hangunkat felemelni és személyes hanggal idézni az Isten világát, a misztikus Krisztus jelenlétét. Lelki életemről csak annyit: mindig a meditációban bíztam. Ma is így van, ezt nem szeretném feladni, de mintha ma sem mernék személyes nyíltsággal Isten elé állni és saját magamról, küldetésemről beszélni. Még ma sem tudok jól meditálni. * Papi életemet meghatározta az, hogy a legnehezebb időben indultam el az úton. „Késői hivatás" vagyok. Pedig ez nem egészen áll, mert nem minden elhivatottnak síma az útja. Egyrészt örülök, hogy így történt, mert sok szenvedés mellett sok tapasztalat van mögöttem. A nehézség az, hogy „nem tudom behozni magam”. Sokat szerettem volna tanulni, míg rá nem jöttem a pasztorációban, hogy a papi munka mindig önképzéssel is kell, hogy járjon, de valójában a munka az, amibe belevetettem magam, a papi munka. Még ma is megtörténik velem, hogy misemondás közben csak elémvillan: hát csakugyan pap vagyok ...? A templom, ahol működöm, nem plébániatemplom. Forgalma azonban felér vele. A városi hívek mellett sokan járnak be vidékről. Sok a kóiházba jövő-menő; a piac, a buszmegállók közelsége sok hívőt vonz be a meghitt, melegtónusú templomba. A sokrétegű összetettség ellenére a közönség mégis egy nagy családot képez. Olyan családot, amely együtt érez a templom igényeivel és meg is tölti. És ez sok örömet ad. A bánatom az, hogy egy kis rossz idő mennyire tudja befolyásolni még a buzgókat is. Akkor nagyon megcsappan a látogatás. Nagyon szeretem a gyóntatószéket. Hála Istennek jönnek is mindig és sokan, még a déli órákban is. Amit ezen a területen tapasztalok, arra szokták mondani, ezért érdemes volt papnak lenni . ..; ezért nehezen tudom elképzelni a zsinat és most az új „ordo peniten- tiae” után a gyónás megreformálását. Kell, hogy kibeszélhessék magukat azok, akiket gyötöi valami, ez emberi tulajdonság, de a gyóntatószék a hívők szemében még ennél is több. Még a mai világban is, mert fiatalok is akadnak szép számmal . .. Sok türelem kell, ez igaz. Nagy küzdelmekkel készülök a szentbeszédekre. Egyrészt igaz szent Pál mondása: inkább akarok öt értelmes szót mondani, mint ezer nyelven beszélni, másrészt ki kell elégíteni a különböző műveltségű hívek igényét. Ök kapni akarnak valamit. Ha kenyér is, legyen ízletes. És ez nem könnyű. Papi életem másik öröme-gondja a betegek. Milyen kár, hogy nincs egy olyan lelki közösség, ami összefogná, összetartaná őket, irányítaná és értékessé tenné életüket. Sok kegyelem forrósa lenne. 67
