Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - Cserháti József: Cserháti József pécsi püspök káplánjaival beszélget
Egy titkos vágyam is van kezdettől fogva: az utánpótlás segítése. Hálla Istennek mutatkozik is egy-egy. Nagy adománynak tartom vagy tartanám, ha csak egy is akad, akinek oltárhoz jutásához hozzájárulhattam, akinek a kelyhet átadhatom egyszer. Nem mindenről nyilatkoztam, ami a kérdések között szerepelt, de ez nem is fontos. A lényeg megvan. Mint ahogy a papi életnek is a lényege, az áldozat. Ez az áldozat azonban nem öl, hanem boldoggá és kiegyensúlyozottá tesz ... Mindenkinek mindene lenni, bizony nehéz... de boldogító hivatás. 1973 júniusában primíciáztam. Ha ma visszatekintek a szemináriumi életemre, azt kell mondanom, hogy a szemináriumra szükség van. Biztos lelki és szellemi keret volt. Amit hiányolok, talán így lehetne megfogalmazni: keveset beszéltek arról, hogy mi az igazi tekintély biztosítása. Magamtól jöttem rá erre egy kicsit, amikor a gyermekekkel foglalkozom és sohasem kívánok nekik parancsolni, hanem azt mondom: csináljuk együtt, legyünk barátok. Ha a szemináriumra visszagondolok, azoknak a tanároknak volt tekintélyük előttünk, akik nem hivatkoztak parancsokra, törvényekre, fegyelemre, hanem úgy viselkedtek, hogy mindent együtt csinálhattunk velük. Ma azt mondom, hogy a szeminárium kissé elhanyagolta a gyakorlati tárgyakat. Annak a tanáromnak vagyok hálás, aki két éven keresztül minden vasárnapra rövid homiilia- vázlatot készíttetett velünk. Úgy érzem, sejtem, hogy mi a homilia és nagyon könnyen készülök rá.A szemináriumi lelki fegyelmet sablonosnak tartottam. Folytattam a szeminárium lelki életét, de irtózom a sablontól ma is. Nincs külön időm az elmélkedésre, a szentségimádásra, a lelkiolvasmányra, de egész napom készület arra, hogy a hitoktatásban és vasárnap a szentmisében valamit továbbadjak saját magamból. A szemináriumban egyre inkább nyomasztóbbá vált a gondolat: mi lesz velem, he egyedül maradok? S mondhatom, hogy nem vagyok egyedül. Baráti hozzátartozással és beletartozással élek a kerületem papi közösségében. Az öregebb papokról jó a véleményem. Azoktól félek, akik kissé csucsorított ajakkal mondják vagy kérdezik: káplán?! Vagy azoktól, akik ezt kérdezik: maga is modern pap? Maga is beat-misét akar a templomban? Papi örömöm lényege az, hogy apró-cseprő kis kincseimet tovább tudom adni a prédikációban és a hitoktatásban. Külön öröm számomra, ha valami szépet visszahallok, hogy ezt a káplán mondta. Milyen jó érzés a költő szavai szerint, ha „visszhang és visszfény tudok lenni mások lelkében”. Féltem a szemináriumban, hogy a principális és a káplán közti viszony még érdesebb lesz, mint ahogy lefestették. Jól vagyok a principálisommal. Külön hálás vagyok azért, hogy a szemináriumban sokszor beszéltek arról, hogy mennyi baj van a fiatalok és az öregek között. E téren kellemes csalódás ért. Még jobban várnám, hogy a főnököm több felelősséggel merjen rám bízni dolgokat. Különösen, ha azok nézetem szerint előbbre viszik a fiatalok lelki ügyét. Érdekes, annak ellenére, hogy jól érzem magam, olykor valamilyen nyughatatlan „csavargási vágy” lesz úrrá rajtam. Ügy látszik, még nem hidaltam át a szemináriumi fóbiáimat. Szeretek homiliázni, eddig csak Jézusról beszéltem és főleg arról, hogy milyen ember- feletti ember volt és mégis egy volt velünk. Ez a Jézus-szemlélet mintha visszaragyogna sokszor hallgatóim szeméből: kezdik megérteni Jézust. Azt is érzem, nem elég ez a személyi kapcsolatkeresés, tanítanom is kell a keresztény hitet a maga összefüggéseiben, a keresztény erkölcstant, be kell mutatnom az Egyházat úgy, ahogy ma él és ahogyan meg akar újulni, hogy újbál megvalósítsa a földön élő titokzatos Krisztust. Ehhez nem elég a lelkesedés és a személyi tanuságtétel, ehhez a hit valóságának és rendszerének elmélete is kell. Tudnunk kell azt is, hogy miért hiszünk Krisztusban. ír ötéves pap vagyok. Második helyemen működöm. A két hely közötti alapvető különbség a kerületek sajátos jellegében nyilvánul meg elsősorban. Előző helyemen szinte minden héten elmentünk és meglátogattuk a többieket, sokszor felültettük a harmadik kollégát is és meglátogattuk együtt a negyediket és esetleg az ötödiket. Az új kerületben még nem voltam a szomszédban sem. Még jó, hogy Pécshez közel vagyok és itt olykor látok paptestvéreket is. Sajnálom, hogy nincs barátom. Nem vagyok barátkozó-természetű. Két osztálytárssal voltam nagyon jóban, de azok más egyházmegyések: Győrben voltam velük együtt a szemináriumban. Papi életem kitöltője az, hogy taníthatok és tudom, hogy az emberek, a hívek kíváncsiak arra, amit mondok a szentmisében, de a gyóntatószékben is. A méterben nagyon nehezen megy a hitoktatás; a gyerekeket szinte nem érdekli az, amit mondok, a filiában viszont a tanítás nagy öröm, mert alig van óra, amelynek a vé68
