Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 1. szám - FIGYELŐ - Nemcsak kenyérrel él az ember

bontakozás minden akadályával szemben éppen úgy, mint az anyagiasság, az önző kapzsiság, a halál cinkosaival szemben. Harcolunk a vámosokért, a szociálisan kitaszítottakért, a vendégmunkásokért, az elnyomott népekért, — mindazok lelki halálával szemben, akiknek még nem is volt módjuk élni. De ez a harc nemcsak népek feladata, hanem egyes családoké is, ahol a felnőttek szórakozása miatt mellőzött a gyermek, ahol végsőkig kihasználják a gyönge nagymama erejét, ahol a megunt feleséget kitaszítják, a beteg vagy öreg életét feleslegesnek tartják, és kizárják az élet minden öröméből. A kereszténynek jól meg kell értenie, hogy Jézus és tanítványai az erőszakos, a szociális és a pszichikai halál ellen küzdöttek, mert ez akadálya a kegyelmi kibontakozásnak. A fizikai halál, az üdvösségünk kapuja, melyet az Isten kezéből szívesen kell fogadnunk. A legnagyobb földi kín nem a természetes halál, hanem az erőszakos vagy alattomos megkínzottság, az emberi elhagyatottság, életvágyainak elfojtása, az életúntság halála, amelyet oly sok ember arcán naponta láthatunk. Az ilyen halál ellen harcolni keresztény kötelességünk. — Sokan szeretnek egy bizonyos „édeskés" Jézus közelében meghúzódni, ahol saját maguk vigasztalását keresik és nem akarják embertársaikban a megkínzott Jézust meglátni és segíteni.

Előkészület az igazi halálra. Sokan közöttünk ezt az erőszakos élő halált, mások éhezését, a háború pusztítását úgy tekintik, mintha sorsszerű lenne, ugyanakkor a természetes halál ellen, a betegségek ellen fokozott erőfeszítéssel és gonddal védekeznek. A mély fekete gyásszal is a halál ellen tüntetünk. És milyen komolytalan, ha egy nyolcvanéves elhunytról azt írják, hogy „váratlanul”, „tragikusan" halt meg. Mintha nem hallottak volna arról, hogy az élet ezzel jár, mindezt el kell szenvednünk, hogy az örökéietre eljussunk. A mai .✓életre” nevelés, a nemi felvilágosítás, a különféle gyógyszerek az embereknek szinte gyermeki nemtörődömségét jelentik a halállal szemben. Vannak világszerte olyan öregotthonok, ahol a halál vagy a haldokló említése tiltott dolog. Ma sok helyen olyan gondosan visszafojtják a haláltudatot, mint ahogy régen a szexuális kérdéseket. A halál tényével szembetekinteni, a haldoklót megfelelően felxé- szíteni, — ma olyan szorongást vált ki a környezetből, hogy visszahatása mindinkább elterjed. És ez a visszafojtás, mint társadalmi jelenség a meg nem élt élet jele. Minél kevésbé mélyen élt valaki, minél kevés- vé valósította meg önmagát érzelmi, gondolati, családi-szexuális életlehetőségeiben, — annál nehezebb lesz számára a halál tudata. A halálfélelem az egyén olyan érzése, mintha még az élet adósa lenne. Az olyan

ember, aki önmaga lényegét csak a tárgyak birtoklásában, külső teljesítményekben és minél nagyobb fogyasztásban tudta kifejezni, azaz már eddig is élő halott volt, az indokoltan és minden eszközzel küzd a halál ellen, vagy visszafojtja, megtagadja közeledésének tényét. Ez a visszafojtás azután a szótlanná vált, már közlésre is képtelen szorongás egyik fajtája lesz. Mivel az ilyen „én” még nem jutott el az önmagával történő azonosuláshoz, szükségképpen rejtőzködik a halál elől. Ilyen halálfélelemmel küzd az ember mindaddig, amíg fel nem szabadítja magát a pusztán kenyér szerinti élet rabságából. „Meghalni-tanulásunk" keresztény célja tehát az, hogy jól fogadjuk a halált.

A halál ellen nincs orvosság? A halál ellen nincs más orvosság, mint a szeretet. Ez vonatkozik az életközi halálra éppúgy, mint fizikai halálunk értelmezésére. A halált csak szeretettel lehet legyőzni, és mint titkot elfogadni. Ezért az olyan emberek számára, akik nem kerültek bele a szeretet áramkörébe, a halál teljesen reménytelen és félelmetes. Gabriel Marcel egyik darabjában ezt írja: „Egy embert szeretni annyit jelent, mint azt mondani neki: Nem fogsz meghalni!” Ez a kijelentés nemcsak kívánságot fejez ki, hanem prófétai bizonyosságot is, amely vallja, hogy az „Én és Te”, „Én és Mi”, akik szeretjük egymást, örökké együttmaradunk. Az igazi szeretet ennek az örökkévalóságnak az ígéretét nyújtja számunkra az örök Szeretet nevében, aki maga az örökkévalóság. Ezért már itt a földön tudatosan az olyan élet mellé kell csatlakoznunk, amely túléli a halált. Ha megszűnünk tovább harácsolni, gyűlölni, aggódni a tárgyakért, ha belekapcsolódunk a nagy Igen-be, — amit a keresztény hit és szeretet kíván tőlünk, akkor ez már a halál tudatos vállalását és helyes megtanulását is jelenti. Ha már itt reményben élünk, megszűnik szorongásunk a halálunkban. A halál igazi elfogadásával nincs már többé menekülés, hanem csak nyugalom, amelyet egy „titokzatos Vendégbarátságnak” a közelsége tesz bizonyossá. Minél inkább egyesülünk kis szeretet-aktusokban a Szeretettel, annál inkább leszünk már itt a földön halhatatlanok. Az élő halál helyébe a „megkezdett örökélet" lép.

Keresztény módon nézve a halál mögöttünk van, előttünk pedig a Szeretet. Kereszténynek lenni ebből a szempontból annyit jelent, hogy mi már átmentük rajta, transz- cendentáltuk, túlléptük a halált. Ezért a keresztény életet nem lehet a szokásos biológiával leírni: először születtünk, azután meghalunk. Inkább fordítva igaz: a halálból átmentünk az életbe. Semmi sem választhat el a végtelen Élettől, amint semmi sem választ54