Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

Ilyen értelemben mondhatjuk tehát, hogy a csodák — mint külső jelek — Isten személyes ajándékai. Azért értékesek, mert élő-eleven kommunikációt jelentenek köztem és a másik Személy között. Bennük és általuk a másik, az ajándékozó Személy feltárja jóságát, szere- tetét. Azt is mutatják, hogy Isten minket saját szféránkban, testi mivöltunkban is megszólít, és nem csupán azt mondja: szeretlek benneteket, — hanem testté lett az isteni Igében. A legnagyobb csoda, hogy „láthattuk’’ és „hallhattuk" Őt. Ebben az értelemben tehet „látóvá" a hit. Nemcsak benső átértésünkkel, hanem testi mivoltunkkal, a természet eseményeiben, rendkívüli jelekben is találkozhatunk Istennői, hitünk fényében „megláthatjuk” Őt.

A történeti igazolás

Ez a terület már komoly félreértésekre adott alkalmat, mert itt is követ a múlt pozitivizmusának számos kísértése. Ha ugyanis a természeti törvények konkrét „áttöréseit" kívánjuk igazolni, akkor szükségképpen bizonyítani kell a csoda-elbeszéléseknek történeti egzaktságát is. És ha ez — az evangéliumok egészen sajátos történeti jellege miatt ingadozni kezd, — a csodába vetett hit is meginog. A csodák történeti igazolhatósága nyomán támadó nehézség hamarosan a csodákba vetett hitet is megtámadja.

Éppen a csodákról szóló szentírási elbeszélések nem elsődlegesen történeti irányúak. A csoda — lényegét illetőleg — „történetileg" soha nem ragadható meg. A kimerítő „adat- felvétel”, jegyzőkönyv még a jelenben is csak különféle elvont értelmezésekhez vezethet. Csak a hivő nézés, „értelmezés” képes itt megragadni a döntő pontot: Isten megszólítását, jelentkezését. És ez az, ami a csoda tanúsítói szavából és tollából történetileg fennmarad.

A csodák szentírási tudósítása nem semleges hírközflés. Ilyen „objektív" tudósítás nincs a Szentírásban. A közlések mögött mindig ott él, hogy minden „valamiért" történik, valaki jelentkezik mögöttük. A csodák kérügmatikus „tanúsítása” is egy-egy konkrét igehirdetéskor nyerte el sajátos élethelyzetét, „Sitz im Leben"-jét. Az elbeszélés a cél érdekében mindig kipontozott, nem közömbös események hírének „bemondása”. A csodákról nem azért beszéltek, hogy közöljék: valami rendkívüli történt, hanem azért, hogy higgyünk Istenben és csodatévő Küldöttében. Ez tehát nem a nyugati történetírás híranyag-közlése. Az evangéliumokban a közlendő igazságot nem a történetíró, hanem mindenek előtt Isten tekintélye garantálja.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a közölt tények, adatok valótlanok, de azt sem, hogy a történeti vonatkozások, a valóban megtörtént tények a hit számára — ez ember hite számára — közömbösek, semmitmondók. Az őskeresztény igehirdetés soha nem függetlenítette magát Jézus életének eseményeitől, tetteitől, mert kifejezetten a Jézusban és az Atyában való hitet akarta erősíteni: hogy abban a Jézusban higgyünk, aki ezt tette, így élt, „körüljárt és jót tett”. Ezért fontos azt nézni, hogy a csoda-elbeszélésekkel miként kapcsolódnak össze az események. Akkor is így van ez, ha a csodák „mivolta”, jelentése és jelentősége már nem esik a történeti ítéletnek, történetkritikának hatáskörébe.

Tudomásül kell vennünk, hogy a kinyilatkoztatás! igazságok az ősegyház számára összefüggenek ugyan szervesen a tényekkel, de nem függenek mereven az elmondott tényeknek „történetiségétől”. Bizonyos „szolgáló funkcióban” vannak és így főleg nem a természetest, nem a történetit, hanem Isten közbelépését jelzik. A hitnek perszonális dimenziójába lépnek, ami szorosan összefügg a megtörtént eseményekkel. így a történelmi tények többértelművé válnak. Már a jelenlévőknél is az egyik szerint Jézus Belzebub nevében tesz csodát; a másik szemében egy fakir, varázsló, a harmadikéban viszont az „élő Isten Fia”. A döntést így már a helyszínen sem a „factum brutum", a nyers tény, az esemény „csikarja ki”, hanem az illetőnek a hithez való viszonya hozza létre.

Mindezek után a mai igehirdetőnek és teológusnak sem könnyű a feladata. A hallgatóság, az olvasók nagy százaléka magát az eseményeket, mint csodákat figyeli és „természet- tudományosán”, vagy „történetileg” úgy akarja igazolni, amint a kétféle igazolás a régmúlt eseményeknél egybeesik. A pozitivista igazságfogalom azonosul a megfigyelés helyességének egyszerű kontrollálásával. És ha mindez meg is van, kérdés: miért kell itt és most „csodára" gondolni? Egy példával világítjuk meg a problémát. Egy festmény értékét, művészi „igazságát” nem az bizonyítja, hogy a valóságot pontosan „lefotografálja”. A jó festményben benne van a festő személyes közlése, saját Itatása, kiemelése, de az a táj is, melyet lefestett. Hasonlóan a Szentírás csoda-elbeszéléseiben: bennük van a tény, a személyek, környezet, események, de bennük van az elbeszélőnek hite, kiemelése is. Azt emeli ugyanis ki, hogy ezekben az eseményekben az Isten jelentkezett, Jézus szólt az emberekhez.

33