Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
delijében látná. Pedig az ember ősi tapasztalása azt igazolja, hogy van mélyebb, ősibb valóságismerő lehetősége is az embernek, mint a puszta mérés, a mikroszkóp, az anatómia. Ezért volt káros, hogy az apologetikát bűvkörébe vonta a természettudományos látásmód, amely egydimenziós, szegényes és így soha nem látja az egész embert. Nem értékelte az emberi személy méltóságát, szabad döntését és csak „szubjektivizmusnak" tartotta, a hit világában pedig kizárólag az „objektív tényeket" vette mérvadónak. Tudjuk, hogy a hit bizonyosságának végső garanciát nem a miraculum ad, hanem Isten az Ö tekintélyével és erejével. Az a törekvés viszont, amely a hitet minden áron objektíve, kívülről akarja megalapozni, az „irracionális racionalizmus" felé vezet. Ezen az úton csak a tényeknek az „abszurditása" lesz mértéke a vallási értéknek is. Minél valószínűtlenebb és „lehetetlenebb", annál inkább a hit világába szorítja a kinyilatkoztatást. így lesz a lehetetlen, mintegy a lehetségesnek az ellentéte. Ha a csodát a „logikus" gondolatvezetés, a természettudományos igazolás területére szoríthatnánk, akkor a szillogisztikus levezetés végpontján konklúzióként Isten biztos állítása jelentkeznék. Ez a racionalizmus már nem szorulna hivő döntésre, hiszen aki ezek után nem hisz, az csak ostoba és korlátolt lehet. Természetesen az állítható, hogy rendkívüli tények, események az embert Isten felé vezethetik, és felvetik az isten-kérdést, melyre a személyes döntés után megszülethet a hivő válasz. Ezt a döntést soha sem a tények kényszerítik ki, vagy takarítják meg az ember számára. Súlyát sem veszik le az ember válláról, hanem gondolkodásra indítanak. Az objektív csodaigazolás útja így csak részigazságot tartalmaz. A csodák, mint jelek, a megjelöltet nem teszik láthatóvá-foghatóvá, csakis hittel megragadhatóvá. Úgy is mondhatjuk: hitel reméltóvá teszik azt, aki szól, aki szavait ilyen módon hitelesíti. Ez a nyitottság rangot ad: a személyes, a valóban emberi döntés síkjára emeli mindazt, ami a csodával kapcsolatos A csodának pusztán természettudományos vizsgálata önmagát torolja meg. A hit ezen az úton csak látszólag nyerhet szilárd alapot, biztos hátteret. A természettudomány ugyanis saját törvényeit csak munkahipotézisként fogadja el, amelyet önmaga korrigálhat, felülmúlhat, tehát nem garantálja a metafizikai bizonyosságát. A fizika viliágát nem helyettesíthetjük egyszerűen metafizikai okkal. Látjuk, hogy a természettudományosán megmagyarázott tények száma egyre inkább gyarapodik és ezzel az apologetikus csodahit visszaszorul. Nem egy embernél éppen az okozza a „hitkrízist”, hogy túlzottan az ilyen „tudományos” alapokra támaszkodott. A modern természettudományban a sztatikus determinizmus, a klasszikus fizika elégtelenné vált. A mechanikus oksághoz magát odacsatolt apologetika önmagát is halálra ítélte. A teológusok azokat a természeti törvényeket védelmezték, amelyeket a természettudósok már elvetettek. így abba a kínos helyzetbe kerültek, hogy egy olyan világképet védtek, amelyet a természettudósok már feladtak. Okát is kimondhatjuk: ezek a teológusok leléptek saját illetékességi területükről, mert elhagyták a Biblia, a kinyilatkoztatás látásmódját, a hit igazi világát. A csodák a személyes isteni érintkezés jelei Amint a teológia mélyebben behatol a Szentírásba, megálllapítja, hogy a csodafogalomnak „hagyományos természettudományos” definíciója gyér világosságot ad a hit homályában. Pedig a kinyilatkoztatás a teljes emberhez szól, aki képes szabad döntésre a hit mellett, vagy ellen. Ehhez nem lehet semleges döntőbíróként a természettudományt beállítani. A csodák kérügmatikus híradásai nem Isten természetfölötti uralmát akarják demonstrálni, hanem jelek arra, hogy az ember megtudja: valóban jó irányba vette-e útját. Nem „bizonyítékok", hanem „felhívó", döntésre szólító jelek, melyek az embert legérzékenyebb pontján „találják el”, „érintik”, amikor az üdvösségre, a megtérésre és a hitre szólítanak fel. Megfelelő párhuzamot az ember személyes találkozásaiból vehetünk. Ilyenkor nem csupán a másik személy fiziológiai adottságait, tényezőit, súilyát, színét vesszük tudomásul, nem ezek döntik el, hogy mit nyújt az számunkra, mit ér nekünk. Az „én-te” kapcsolatnál nem a külső tekintet vezet el a te megismeréséhez, hanem a másik én-jéből „értelmezzük" a tekintetet: okos, értelmes, sötét, ravasz, sunyi. A személy van előtérben és nem fizikai-biológiai tulajdonságainak szövedéke. Természetesen ezen személyes találkozásnál a tényszerűségnek is megvan a maga jelentősége. A vélem szemben álló személy nem felfoghatatlanul titokzatos, hanem test és vér ember, aki nem csupán hallható szavakat mond, hanem ezzel bensejét, érzéseit külsőleg is odaajándékozza. De a külsőségek, az — ajándékok — nem „önmagukban” jelentősek, hanem azon érzelmi érték miatt, amiért azokat nyújtja (Pretium affectionis). 32
