Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

végtelen tenger másik partján marad elérhetetlen távolságban, s őt csak imádás és tisztelet illeti.

Az égő csipkebokor jelenettel kezdődik a kinyilatkoztatásnak az módja, amely csodálatos természeti jelenségekkel érzékelteti Isten közbelépését, s ahol mindig szükség van közvetítőre, illetőleg prófétára, aki a jeleket megmagyarázza. A Sínai-hegyen végbement események majd ilyen nagyszabású kinyilatkoztatásról adnak hírt.

A sinai teofánia

A szövetség megkötésének és a vele kapcsolatos teofániáknak a leírását a Kivonulás könyvének 19 kk fejezeteiben találjuk. A szöveg mai formája későbbi átdolgozások eredménye. Természetesen az a sugalmazott szöveg, amely ránk maradt és az tartalmazza a kinyilatkoztatást, de nem mondhatjuk, hogy az az ottani történeti események leírása. Ahogy az eredeti törvényeket későbbiekkel kiegészítették, úgy az eredeti képek és jelek értelmezése is bővült. A szövegben felismerhető a különböző források felhasználása és összeillesztése. Anélkül azonban, hogy a bennük levő eltéréseket kiküszöbölték volna.

Az egyik hagyomány kifejeződik a Kiv 33,20—23-ban. Eszerint Mózes nem szemlélte Isten arcát, s azt élő ember nem is szemlélheti. A hegyen csak abban a kiváltságban részesül, hogy Isten dicsősége elvonul előtte és mintegy „hátulról látja Isten alakját". Ez a hagyomány összhangban van a csipkebokorról szóló történettel. Mózes ott sem látja Istent, hanem a hangot hallja. A szöveg Isten szentségét hangoztatja. Ő annyira fönséges, hogy élő ember nem tekinthet ró. A Kiv. 19,10 szerint a nép parancsot kap, hogy tisztálkodjék meg, mossa ki a ruháját, mielőtt Isten szól hozzájuk. A Sínai-hegyet körül kell keríteni és sem ember, sem állat nem közelíthet oda, amíg Isten dicsősége megjelenik rajta és Mózes átveszi intézkedéseit. A nép annyira fél, annyira megéli Isten szentségét, hogy kéri Mózest, csak ő beszéljen hozzájuk, ne Jahve, nehogy még a hangjától is meghaljanak. A 19,18 alapján feltételezhető, hogy amikor Isten viharos felhő, villám és mennydörgés kíséretében kinyilvánította jelenlétét, a nép csak a természetes jelenségeket látta, amelyek a teofániát kísérték.

A másik hagyomány az, hogy Mózes, Áron, Nadab, Abihu és a hetven vén, akik kíséretükben voltak a hegyen, „látták Izrael Istenét. A lába alatt olyan valami volt, mint a zafír kövezet, és fénylett, mint a tiszta ég. De a kezét nem emelte fel Izrael fiainak képviselői ellen, ezért láthatták az Istent. Ettek és ittak", vagyis részt vettek a szövetséget megpecsételő lakomán (24,9—11). Más szövegek azt említik, hogy legalább Mózes látta az Úr arcát és szemtől-szembe beszélt vele (33,11), ellentétben a prófétákkal, akiknek csak látomásban és álomban nyilatkoztatja ki magát (Szám 12,6—8; Törv 34,10).

A Törv 4,12 és 15 viszont arról értesít, hogy a nép is hallotta a szavakat, amelyeket a tűzből hozzá intézett. Alakját ugyan nem látták, de Jahve szemtől szembe beszélt velük, vagyis közvetítő nélkül. Az égből szólt hozzájuk (Kiv 20,22), szemük láttára megjelent és köztük időzött. Ezek a kifejezések nem jelentenek szükségszerűen testi látást, de mindenesetre valamilyen közvetlen tapasztalásról adnak hírt. Ez a második hagyomány tehát úgy beszél, hogy a nép közvetlenül felfogta Isten szavát és jelenlétét, míg az előbbi utalások mindezt csak Mózesnek tulajdonítják.

A szeníírásmagyarázok úgy látják, hogy ez a második hagyomány a régebbi, amelyben Mózes szerepe még nincs elkülönítve. A Szám 12,6—8 utalás, amely Mózest a próféták fölé emeli s azok sugalmazásával szemben neki a szemtől szembe való párbeszédet tulajdonítja, elég késői betoldás lehet. Ugyanezt mondják a Törv 34,10-ről is amely úgy nyilatkozik, hogy Mózes után nem akad próféta, akivel Isten így szemtől szemben beszélt volna. A két szentírási hely kölcsönös függése első látásra nyilvánvaló. A Kiv 24,9—11 is későbbi kiegészítés lehet s az a célja, hogy Áront a papságot és Izrael véneit dicsőítse, mint akik jelen voltak a szövetség megkötésénél (Haag, Bibellexikon, 1738).

Az ilyen eltérések ellenére világos azonban, hogy egyetlen szöveg sem írja le magát Jahvét, legföljebb alakját (temunah) emlegeti (Kiv 12,8). Közelebbit azonban nem mond sem róla, sem környezetéről. Egyetlen megjegyzés az, hogy a lába alatt zafírhoz hasonló kövezet terült el. Ez pedig nem mond többet, mint azt, hogy ő nem a föld lakója, hanem az égé. A Kiv 33,19-ben Mózes azt az ígéretet kapja, hogy Jahve minden szépsége (dicsősége) elvonul előtte, Illés esetében viszont azt olvassuk, hogy amikor kilépett a barlangból „maga Jahve vonul el szeme előtt" (1Kir 19,11). De csak pusztító vihart, földrengést és tüzet lát s azokban nincs benne Jahve. Ellenben megérzi jelenlétét a lágy szellőben, hallja a hangot is, de látni nem lát semmit. A teofánia rendeltetése tehát csak az, hogy az ember valamit megtudjon Istenről, megtapasztalja hatalmát, erejét és szentségét vagy akár jósá7