Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő
kezd. Aki szeretette! közeledik, aki felvilágosít és ígéretet hoz, azt szívesen meghallgatjuk. József Attila szavaival élve úgy érezzük, hogy az ilyen közeledés „szóra bírja” az ember magányát, s akkor valahogy a mindenség is beszédesebb lesz. Egy emberi személy azonban csak ideig-óráig, legföljebb csak földi életünk tartamára tud megszólaltatni bennünket. Isten azért közeledik, hogy a párbeszéd örökké tartson, s olyan kérdésekre is választ adjon, amelyek előtt az emberi bölcsesség néma marad. A párbeszédhez az kellett, hogy Isten megismertesse magát és a szándékát, amellyel az ember felé közeledik. Csak így várhatta, hogy az ember nem menekül előle, hanem komolyan veszi és mer válaszolni, illetőleg érdemesnek tartja válaszolni. Isten az emberi történelem határozott eseteit és jelenségeit használta fel közeledésének megvalósítására. Közvetítőket választott ki s rajtuk keresztül szólt az emberekhez. Szavai, intézkedései, követelményei történelmi tényezők 'lettek, és irányították azok életét, akik előtt feltárta kilétét, illetőleg akikhez a közvetítők szava eljutott. Az ilyen vallási közösség megtanulta olvasni a jeleket, amelyek elárulták és bizonyították Isten beavatkozását, s meglátták azt is, hogy a kinyilatkoztatás hordozóinak a története szent történet, mert az emberi események mögött Isten akarata húzódik meg. A Szentírás ezt a szent történetet, az üdvösség történetét tárja elénk. Rövid összefoglalását megkapjuk a Zsid 1,1-ben: „Azelőtt az Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső korszakban Fián keresztül beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette”. Ez a kijelentés meggyőz arról, hogy a kinyilatkoztatás állandóan fejlődött és végül Jézus Krisztusban elérte a teljességet. Az előző közvetítők kívülállók és szolgák voltak. Csak azt adhatták tovább, amit Isten alkalomszerűen rájuk bízott, s olyan tökéletességgel adták tovább, amely kitellett emberségükből s a kapott kegyelmi segítségből. Krisztus, a Fiú már egész valóságában képviselte az Atyát, s nemcsak megbízatásának foka szerint beszélt róla, hanem feltárta benső életét és örök terveit. De mivel a szöveg azt mondja, hogy az Atya a világot általa teremtette és őt tette meg a mindenség örökösévé, azért biztos, hogy ez a világ léte szerint be van állítva az ő közvetítésének befogadására. Csak úgy lehet az ő öröksége, ha egyszer elfogadja uralmát. Ebből pedig az következik, hogy a próféták és Krisztus közvetítése között megvan a tartalmi és formai különbség. Krisztusban Isten úgy nyilatkozik meg, hogy itt van, kimutatja benső életét és a világ felé való fordulását. Az Újszövetség ezt a módot az Ige megtestesülésének nevezi. Azelőtt csak jelekkel adott hírt magáról, most pedig az az örök Szó lett emberré, akiben egészen kimondja magát. De mivel az üdvösség története egyetlen egészet alkot és minden a Krisztusban megjelent teljességre irányul, azért meg kell 'látni, hogy a „sokszor és sokféle módon" való megnyilatkozás mind előképe és előkészítője volt a Fiú megjelenésének. Ffa az Ószövetséget egyáltalán csak az Újszövetségből visszatekintve lehet megérteni és megmagyarázni, akkor a régi jelek értelmezésénél is ez a szabály. A természetfölötti kinyilatkoztatás A Szentírás arról beszél, hogy Isten az üdvtörténetben természetfölötti kinyilatkoztatást adott. Ez Isten megnyilatkozásának olyan formája, amely tárgyilag nincs adva a teremtéssel és az emberrel, és szubjektíve nem is ismerhető fel az ember természetes szellemi képességével, hanem csak a kegyelem megvilágosító hatására (Feiner: Mysterium salutis, I, 165). A természetes kinyilatkoztatás benne van Isten műveiben. A látható világból lehet következtetni a Teremtőre. A természetfölötti kinyilatkoztatást Isten szóban adja. Személyesen fordul az ember felé és érthető jeleket használ. Ezért a kinyilatkoztatás teljessége az Igének, a Szónak a valóságos testi megjelenése. Isten szava azt tárja fel, ami nincs benne a teremtésben, sőt nem is lehet benne, mert túlhaladja a természetet. A következtető gondolkodás pl. az emberről felismerheti, hogy Isten teremtménye, de azt nem, hogy Isten gyermekévé fogadta és meghívta az örök életre. Ezt a többletet csak külön közlés adhatja tudtunkra. A természetfölötti kinyilatkoztatás különbözik a mítosztól is. Külső formájában azáltal, hogy a kinyilatkoztatás Isten történetileg igazolható tetteiből indul el, a mítosz pedig idő és hely nélküli magyarázat. Tartalmilag a mítosz csak a rejtett erőket személyesíti meg, de nem utal az igazi természetfölötti világra. A mítosz istenei ennek a világnak a tartozékai, nem pedig az abszolút transzcendencia képviselői. Amikor azonban Isten szavát hallatja, azaz természetfölötti kinyilatkoztatást ad, azért és úgy adja, hogy az ember meghallja és válaszoljon rá. Örök szava éppen olyan természetfölötti, mint Ö maga. Az ember csak úgy fogja fel, ha emberi hangzása van, illetőleg ha emberi jelekben érzékelhetővé és felfoghatóvá válik. Azért a kinyilatkoztató szót be kell öltöztetni a tapasztalati világ ruhájába. Csak akkor lesz kinyilatkoztatás belőle, ha felismer4
