Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Könyvfigyelő

hető természetfölötti eredete és jelentése. Az érzékelhetővé vált isteni szó jellé válik. Nem marad egy esemény vagy egy dolog a sok közül, hanem „Isten tette" lesz, amely felhívja magára a figyelmet és készteti az embert, hogy keresse a magyarázatot. A jel tehát összetett: megvan benne a titokzatos külső és a belső jelentés. A magyarázatot Isten adja hozzá. Az üdvtörténet eseményei azt mutatják, hogy általában csak olyanok kapnak magyarázatot, akik készséget mutatnak a hallásra. Az Ószövetségben ezt a készséget így fogalmazták meg: Szólj, Uram, a szolgád hallgatja szavad (lásd: 1Sám 3,9). Aki nem kereste a magyarázatot, annak a jel csak arra szolgált, hogy még jobban megkeményítse a szívét. A Szentírás így mutatja be a fáraót, a prófétáknak ellentmondó népet, és Jézus Krisztus is ilyen értelemben hivatkozik példabeszédeire. Azok is jelek, amelyek Isten országát hirdetik. A tanítványok megkapják a magyarázatot, a kíváncsiskodó és kételkedő tömeg ellenben nem. A jel lehet szokásos természeti jelenség is, de akkor az isteni értelmezés sokkal inkább szükséges. A jelentést az erne'll ki, ha maga az esemény a jövendölés teljesítése. Pl. a szárazság sokszor fenyegette Kánaán földjét, de ha Illés próféta előre hirdeti a szárazságot, akkor nyilvánvaló, hogy az Istentől küldött büntetés és figyelmeztetés, nem pusztán a természet véletlen alakulása. Más jelek azonban azzal tűnnek fel, hogy eltérnek a mindennapi tapasztalattól, szembenál'lnak a természet törvényeivel, ezért a csoda jellegét öltik magukra. Ha Mózes tapasztalja, hogy a bokor lángol, de nem ég el, a jelenségben már benne van a felhívás a természetföfötti magyarázat keresésére.

A természetfölöttiség még fokozódik akkor, ha a tapasztalható jelenség Isten jelenlétének hordozójává válik. Ha Isten szól Mózeshez az égő bokorból, akkor nem csupán csodálatos eseményről van szó, hanem Isten megjelenéséről. A vallási hagyomány ezeket nevezi teofá- niáknak. Emellett azonban beszél álomlátásról és látomásról is.

A megjelenés természete

Teológiai meghatározás szerint a teofánia Istennek érzékekkel felfogható megnyilatkozása akár emberi alakban, akár nagyszerű vagy félelmetes jelenségben (Haag, Bibellexikon, 1737). A vallástörténeti hagyomány igazolja, hogy a szentnek az élményébe mindig belevegyült a titokzatos hatalomtól való félelem. A Szentírás szerint a szemita népeknél ez olyan formában jelentkezett, hogy a földi ember számára az istenség meglátása a halált jelenti (Tér 32,21; Kiv 33,20; Iz 6,4). Ennek ellenére az üdvtörténet tanúskodik ilyen esetekről. A Tér 18. szerint Ábrahámnak jelenik meg az Isten, amikor Mamre Terebintjénél tartózkodik, a 26. fejezet szerint Izsáknak Gerarban, a 32. fejezetben pedig Jákobnak a Jobbok gázlójánál. Az Izsákkal kapcsolatos eseményből csak Jahve utasítását ismerjük, Ábrahámnál és Jákobnál azt látjuk, hogy Jahve emberi alakban mutatkozik meg. A cél mindkét esetben a kinyilatkoztatás. Ábrahám ígéretet kap, hogy a már korábbi jövendölés valóra válik és Isten megsokasítja ivadékait. Izsákot arról biztosítja, hogy az atyjának adott ígéretek benne folytatódnak, Jákobnak pedig azt nyilatkoztatja ki, hogy neki és utódainak az élete állandó küzdelem lesz Isten titokzatos végzéseivel, és rá kell jönnie, hogy a küzdelemben nem viheti keresztül saját akaratát, hanem Istentől kell az áldást kérnie.

Sőt már a pátriárkák korát megelőző „őstörténet” is utal ilyen teofániára Ádám és Éva, továbbá Noé esetében. A leírásokban azonban feltűnő az, hogy a részletek homályban maradnak. Ábrahám a mamrei jelenés előtt már ősi hazájában is kapott kinyilatkoztatást, de annak körülményeiről semmit sem őrzött meg a szöveg. A mamrei megjelenés részletesebb ugyan, de a részletek újabb talányok elé állítanak. Ábrahámhoz három emberi alak közeledik, de ő csak egyikükhöz beszél. Miről ismerte meg, hogy éppen az volt Jahve? A 19,1- ből megtudjuk, hogy a két kísérő két angyal volt, s Lót történetében már csak ők szerepelnek. Lót viszont úgy beszél hozzájuk, mintha Jahvéhoz beszélne (19,18). A szöveg tehát igazában nem különbözteti meg Jahvét és angyalait. Az Ószövetségben különben ez gyakori eset. A teológiai felfogás az volt, hogy Jahve maga abszolút szellem és felfoghatatlan, de látható alakban ad hírt magáról, s a szöveg ezt az érzékelhető megnyilatkozást mondja „maiak Jahvé”-nak, Jahve angyalának. Nekünk a szöveg olvasása közben meg kell látnunk azt is, hogy nem a megjelenések leírását kapjuk, hanem a róluk szóló üdvtörténeti elbeszélést, s ebben már benne van a teológiai reflexió is. Ábrahám esetében a két kísérőnek, a két angyalnak a szerepeltetése talán csak Jahve méltóságát akarta kiemelni, továbbá azt, hogy Ábrahámhoz ő maga beszél, Lóthoz, a szomszédos pogány törzsek őséhez viszont már csak angyalai. A kettősség megtalálható Gedeon élményében is. A Sir 6,11 úgy szól, hogy Jahve angyala jelent meg neki, a 14. versben viszont már maga „Jahve fordul hozzá és beszél vele.” A „maiak Jahvé” tehát itt még azonos Jahvéval, de már kísérlet történik arra, hogy a látható megjelenést mint „küldöttet" fogják fel. Talán azt az igyekeze5