Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)

1974 / 1. szám - AZ IGE SZOLGÁLATÁBAN - Gál Ferenc: A transzcendens Isten

földön lehet tisztelni. Abraham és utódai ellenben meg vannak győződve, hogy Isten mindenütt jelen van, azért vándorlásuk közben bárhol oltárt építhetnek neki. Jáhvét úgy tisztelik ugyan, mint aki a szövetség által különleges kapcsolatba lépett velük, de amellett mindig megmarad a világ urának és az egész történelem irányítójának. Választott népét is ostorozza bűnei miatt és ő hozza rájuk az ellenséget, ha büntetni akarja őket.

A Biblia Istene tér és idő felett létezik. Utolérhetetlen szemléltetését találjuk meg ennek a teremtéstörténetben. A korabeli mítoszok nem jutottak el idáig. A babiloni Enuma Elis eposzban a kiindulás az őskáosz, s ebből származnak az istenek, akik később fellázadnak szülőanyjuk ellen, s testéből formálják ki a látható világot és az embert. Itt tehát a világ keletkezése, a koz- mogónia egybeesik az istenek keletkezésével, a teogóniával. A bibliai teremtéstörténetben a világ keletkezése az abszolút kezdet. Olyan határpont, amelynél tovább a gondolkodás nem hatolhat. De a kezdet fölött már ott van Isten, mint személyes létező, mint örökkévaló, aki szavával hívja létre a világot a semmiből. Az elbeszélés az egyes kifejezéseket kölcsönözhette a szemi- ta mondavilágból, de minden hagyománynyal szemben újat hoz, amikor világosan megkülönbözteti a teremtőt és a teremtményt, az örökkévalót és az időlegest. A régi embernek nincs tudományos ismerete az égitestekről, azért a legtöbb helyen vallási tiszteletben részesítik őket. A Nap érthető módon sok esetben a főisten szerepét tölti be. Az égitestek kultuszának mellék- terméke a Babilonban kialakult asztrológia, vagyis az a felfogás, hogy az emberek sorsát a csillagok irányítják. A Szentírás ezekkel szemben gyökeresen mítosztalanítja a természetet. A Nap, a Hold és a csillagok egyszerű világító testek, amelyeket Isten az emberekért alkotott. Izajás és Ezekiel próféta még egy lépéssel tovább mennek. Apokaliptikus képeikben a szellemi teremtmények, a szeráfok is befödik arcukat Isten előtt a hódolat és a szent félelem jeléül, isten tehát az egyedüli uralkodó, akihez nincs hasonló, s akit semmiféle formában nem lehet ábrázolni. Ebben a tilalomban jelentkezik a szellemiség és a felfoghatat- lanság. A környező népek stilizált állati és emberi alakban ábrázolták isteneiket. A próféták is hivatkoznak ilátomásokra de Bibliában az ember személyes méltóságánál fogva ugyan Isten képmása és hasonlatossága, de fordítva már nem áll: Istent még az ember képével sem lehet ábrázolni. Ő egészen más, róla csak azt lehet tudni, hogy mindenütt jelen van, mindent tud,

mindent a kezében tart, mindig volt és lesz, de alakját senki nem láthatja.

A felfoghatatlanság a prófétai élményekben is jelentkezik. Amikor Mózes átveszi Isten kinyilatkoztatását a Sinai-hegyen, azt kéri, hogy mutassa meg neki arcát. Ezt a választ kapja, hogy legföljebb csak „hátulról szemlélheti dicsőségét", de arcát élő ember nem láthatja (Kiv 33,23). A későbbi próféták is hivatkoznak látomásokra, de egyik sem állítja, hogy magát Istent látta. Izajás csak trónról beszél és arról, hogy a trónon ülőnek palástja betöltötte a szentélyt (Iz 6). Ezekiel és Dániel is csak odáig mennek, hogy a trónon „valaki” ül, az „idők öregje", akinek angyali seregek szolgálnak.

Az Ószövetség legnagyobb vallástörténeti eseménye a Sinai-hegynél kapott kinyilatkoztatás. Az egyistenhitet tulajdonképpen ott kodifikálták. De Jáhve nem helyi istenség, nem a Sinai magaslat istene volt, hanem az ég és föld ura, aki „leszállt" a hegyre, hogy népének kinyilatkoztatást adjon. A Sinai-hegy nem is lett szentély. Isten bármelyik helyet kiválaszthatta arra, hogy természetfölötti módon hírt adjon magáról. Az istentisztelet központja a jeruzsá- lemi templom lett, de csak úgy, mint jelkép. Felszentelése alkalmával Salamon így imádkozik: Uram, téged a világegyetem sem képes befogadni, mennyivel kevésbé ez a templom (1Kir 8,27). Az ég csak Isten trónja, a föld pedig lábának zsámolya. Léte és dicsősége nem függ még az emberek hódolatától sem. Ha a nép a templom jelenléte miatt elbízza magát, azt is megengedheti, hogy az ellenség lerombolja a templomot (Mik 3,12; Jer 7,12).

Isten tér és időfelettisége az Ószövetségben nem marad elméleti megállapítás. Az következik belőle, hogy őt mindenütt és minden időben segítségül lehet hívni, s előtte mindenki felelős tetteiért. Ő az atyák Istene és egyben a mindenkori emberé is. A jövő az ő kezében van, s mindenhatóságával az egész természetet felhasználhatja jutalmazásra vagy büntetésre. Az Ószövetség legszebb imái, a zsoltárok már ezt a szellemi istenképet mutatják. A 102—103. zsoltár (Vulgata szerint) Istennek a minden- ségre irányuló gondviselését olyan művészettel állítja elénk, hogy ezt a módot csak Krisztus példabeszédei múlják felül.

A tevékenység azt bizonyítja, hogy Isten él: bölcsessége szerint rendez el mindent, hatalmával irányít, az ember iránt pedig megmutatja türelmét, irgalmasságát, szere- tetét. De az ítéletet is fenntartja magának. Ö az élet osztogatója: ha kitárja kezét, teremtményei eltelnek javakkal, ha megvonja tőlük leheletét, elpusztulnak, ha kiárasztja lelkét, életre kelnek és megújul a föld szí24