Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Kép a lengyel papokról
hanem az anyagba testesült végtelen Valóság. A szó összekötő erő az anyag és a Szellem között, Jákob létrája, amelyen fölfelé és lefelé lehet közlekedni. „Az Ige testté lett”. — Yves Congar írja, hogy a beszéd, a nyelv köznapi csodáját nem tudjuk kellően felmérni. Megdöbbentő folyamat áll előttünk: a szellem közlődése, amelyet a levegő rezgése, a hús-ajak közvetít, voltaképpen a szellem részleges anyagba-testesülése. A mindennapi beszéd így árnyképe és modellje az örök isteni Nyelvnek, a megtestesült Igének, amely állandó igazolása és biztosítéka, hogy Isten szóba elegyedett velünk, történelmet kezdett az emberrel és ehhez a közvetlenebb •■érintkezési formát választotta: önnönmagát. örök vigaszunk: „...Isten közel van hozzád ... Jézus lett Isten karácsonyi beletes- tesülése az ember húsába, amely feltárja az ember benső örömét...” (Karl Rahner). Ezek után bizalommal kimondhatjuk: Hiszek Te- Benned! Ez a boldog kijelentés a keresztény számára a fundamentális ima: Isten személyes megszólitása, és válaszunk a kinyilatkoztatásra. Sokaknak vallásos élményt nyújt a természet szépsége, az élet rendezettsége. Már egyetlen élőlény is tükrözheti a transzcendens Alkotót. Mert az élőlény nemcsak az általános életjelenség egyik esete, hanem teljesség, amelyet „Isten lehellete” keltett életre (vö. Zsolt 104.29). Az ilyen bibliai szemlélet nem a közvetlen okok sorát állítja fel az „istenbizonyítás” céljára, hanem csodálkozásra késztet és ezt az elemi tapasztalásunkat a világ egészén kívül, a Lét és az Érthetőség végső feltételéhez utalja. Ha az ember ezt a Végső teljességet Személynek ismeri el, már ezen az úton is eljuthat az alapvető imához. A modern embert egy ál-vallási élmény veszélyezteti. A hominizált világ burkában él, a természettel közvetlenül ritkán találkozik, csak úgy érintkezik vele, mint az embertől feldolgozott, rendszerezett tudománnyal, alkalmazott technikával, amit az iskolában, a könyvekben kap kézhez. Ilyenkor valami hominizált transzcendenciát él át: a természetet megismerő, de azt nem létrehozó emberi elmét csodálja; érthető, ha ilyen körülmények között vallásossága az „immanen- cia" tiszteletében merül ki. Az élmény és a hit közötti ilyen és hasonló szakadékot képes áthidalni az ima, amelyben a kereső ember ősi igényével, tudatát megelőző sejtéssel Személynek szólítja a legfőbb Alkotót. És, mint minden egészséges vágyunk, ez is a valóság tényére utal, az ember önfeledt bizonyossággal fordul Urához, Istenéhez. így lesz az ima tanúság, amely Személlyé tudatosítja az Istent; így lesz az ima „beszélő hit." összefoglalva: a mai embernek az ima vallási önértelmezést jelent. Tudatában úgy fordul a világ felé, hogy létezik egy személyes Alkotó, aki mellette áll, meghallja szavát és ő maga is szólhat hozzá. Az ima gyakorlatot kíván, ezért — mint minden érintkezési és magatartásformát —az imát is tanulnunk és tanítanunk kell. Az ima redukált, rövidített hitvallás: Istenem, hiszek Benned! Aki ezt begyakorolja, képes variálni úgy, hogy sohasem únja meg, sohasem hagyja abba. Képes lesz transzponálni is és az élet minden változó helyzetében ki tudja mondani: Istenem hiszek Te-Benned! A nyelvanalitikusok gyakran vádolják az Istenről szóló üres, értelmetlen kifejezéseinket. De mikor lesz valójában értelmetlen a szavunk? Ha elszakad az élettől, ha nincs meggyőző, igazoló jellege. Az igazi ima mindenki számára transzcendenciára nyíló lehetőség: ahol az imádkozok olyan szere- tetben élnek, hogy az túlnő minden emberi mértéken, ott a külső szemlélők is elhiszik, hogy az imádkozok nem „monologizálnak”. Nem „minrT’-elnek, hanem valóban élik: Hiszek Te-Benned, Istenem! — II — KÉP A LENGYEL PAPOKRÓL Keveset hallunk a lengyel papságról. A Tygodnik Powszechny c. katolikus lengyel hetilap, fennállásának 25. évfordulóján körkérdést intézett 2084, a legkülönbözőbb egyházmegyékből való paphoz. A kapott válaszokat Stanislaus Swidzinski foglalta össze a Diakonia 1974. évi júliusi számában (Ein Bild vom polnischen Diözesenpriester). A kirajzolódó kép több tekintetben hazai viszonyainkra emlékeztet. 993 pap, a megkérdezettek 48%-a válaszolt. Ezeknek 6 és fél százaléka 29 év alatti, 33,2%-a 30—39, 21,8%-a 40—49, 19,1%-a 50—59 éves, hatvan év fölötti 18 százalékuk. Hivataluk a következőképpen oszlik meg: 38,4% plébános, 49% káplán. A további 12,6%-on hitoktatók, egyetemi és speciális lelkészek, tudományos munkatársak és más elfoglaltságok osztoznak. (A több funkciót betöltők itt a nekik legkedvesebb beosztásukat jelölték meg.) A körkérdés tehát láthatólag az átlagos egyházmegyei papság felé irányult. 255
