Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Hiszek Te-Benned, Istenem
dúl, heti egy elfoglaltsággal (1 óra), három hónapos időtartammal. 1. hónap anyaga: alapfogalmak; 2. hónap anyaga: gyakorló keresztény élet; 3. hónap anyaga: keresztény házasság. — Részvétel: a vallási tájékozottságnak megfelelően: 1., 2., 3., hónap anyagát meghallgatják: a vegyesvallású jegyesek (ha az egyik fél katolikus, a másik másvallású vagy felekezeten kívüli — ui. nekik is is- mérniök kell, mire vállalkoznak!); a csak megkeresztelt, vagy a megkeresztelt és csak elsőáldozott jegyesek. — A 2. és 3. hónap anyagát meghallgatják: a megkeresztelt, elsőáldozott és bérmálkozott, nem gyakorló jegyesek. — A3, hónap anyagát meghallgatják: a gyakorló keresztény életet élők. — Helye: az esperesi kerület központi temploma, amely a közlekedési eszközökkel minden irányból jól megközelíthető. 3. A szükséges iratok beszerzése: szabadállapot igazolása, elbocsájtó stb. A jegyesoktatást az esperesi kerületből évenként négy lelkipásztor vezetné, esetleg a következő évben másik négy, — így a túlterhelés megszűnne. !— Minden jegyes után a területileg illetékes plébánia az esküvőért felvett pénzből a helyhasználatért és az oktatást vezető lelkipásztor honorálásáért minimális összeget (5—10 Ft) rendelkezésre bocsátana, ilyen módon senkit sem érhetne anyagi károsodás, a lelki hasznot pedig egyéves kísérleti idővel lehetne lemérni, az esetleges hibák lelkiismeretes korrigálásával. — Az így felkészített jegyesek az új keresztelési feltételeknek is megfelelnének, — mint szülők és keresztszülők egyaránt, — tehát megfelelő igazolás femutatása mellett keresztelési felkészítésük elhagyható lenne. Kelényi Tibor HISZEK TE-BENNED, ISTENEM! A vallásos élmény legősibb kisérője az ima. A kérdőíves statisztikák szerint még a vallás nélkül felnőttek közül is sokan állítják, hogy szoktak imádkozni, „azaz szóba elegyednek” egy náluk hatalmasabb, őket védelmező személlyel, akit közelükben éreznek, akitől segítséget, szeretetet várnak. Az ima kérdését az utóbbi években egészen új oldalról közelítették meg. Nemcsak a vallásos jámborság módján tanítanak róla, hanem a személyiséglélektan, a személyközi kapcsolatok kutatói is sokat foglalkoznak vele. Újrafogalmazták a szóbeli ima értelmessé- gét és jogosultságának feltételeit. Az utóbbi évek ima-vitáit most összegezik és hamarosan több szintézis, „summa de oratione" lát majd napvilágot. Az egyeztető felfogásokat, a viták jelentőségét foglalja össze Otto Hermann Pesch, a dogmatika és az ökumenikus teológia professzora a Gebet und religiöse Erfahrung (Diakonia, 1974/3. 168—176) és Sprechender Glaube (Entwurf einer Theologie des Gebetes, Mainz, 1971) c. munkáiban. Lélekgondozási, lelkipásztori szempontból fel kell figyelnünk az ima nyelvi szerepére. Bár egyértelműleg nem fogadható el a nyelvanalitikusoknak az a felfogása, hogy a gondolat kialakulása konkréten és kizárólag a nyelvi közvetítéshez lenne hozzárendelve, mégis idejétmúltnak mondható az a felfogás, amely a szóbeli imát lemosolyogta, „memoriternek", „imagépnek" nevezte. A szó gyakorlása már a teljes értés előtt is — így a kisgyermekkorban — sajátos hangulatot teremt és a homályosan felfogott értelmet az élmény útján világosítja meg. így az anyjához tapadó kisgyermek lassan megérti az anyja altató dalát, a dallam sajátos élményértéket ébreszt egész életében. A szép és a jó szó a felnőttek között is megjavítja oz egymás közötti kapcsolatot, a betegeknél pedig komoly terápiás jellege van, sőt légköre visszahat magára a beszélőre is. A nyelvi közlődés, a gondolatainknak megfogalmazott kifejezése hozzátartozik a személyiség kibontakozásához. Az önmagát rosszul kifejező ember félszeg, gátlásos marad. Az ember „szóból ért", üzenetet kap és szavával tesz tanúságot az igazról, amelyet még az arc, a magatartás kifejező gesztusa kísér. Az ima jelentősége hasonló: ahol kimarad az életből, ott egy szín, egy vonás hiányzik az egyéniség teljességéből. A nyelvnek, a szókészségnek még nagyobb a szerepe, ha egy magasabbrendű személy szólítja meg az embert. — Az Isten szóbaállt az emberrel, számunkra érthető nyelvi eszközökkel kinyilvánította magát, — és maga az ember is szólhat hozzá. A legegyszerűbb imaforma az Isten megszólítása, ami azt jelenti, hogy személyes létezőnek tartjuk: Én hiszek benned! — A megszólító számára Isten tehát nem tárgy, nem bálvány, de nem is azonos a világmindenséggel. A hívőnek ez az alapimája egyben válasz az isteni üzenetre, a személyes Szóra, a megtestesült Igére. Itt a szó, a nyelv már nemcsak jelzés, hanem azonos a Jelzettel, maga az Ige. A szó nemcsak anyagi apparátussal felfogott jel, 254
