Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 4. szám - FÓRUM - Kovács Tádé: A Teológia 1974/2. száma - egy lelkipásztor szemével
FORUM A TEOLÓGIA 1974/2. SZÁMA - EGY LELKIPÁSZTOR SZEMÉVEL A hozzászóló gondolatait és a pasztorációro vonatkozó megállapításait vitára bocsátja a szerkesztőség. A gyakorlati teológia témáit pengette az ez évi 2. szám. Sokat tanultam belőle, főképp egy-egy valóban gyakorlati részletkérdést illetően. A cikkek zömét azonban egy nem egyértelműen kellemes szakrális levegő hatotta át. Pap vagyok, szívesen veszek részt a szent cselekményekben, de néha engem magamat is feszélyez a templomnak „szertartásos atmoszférája". Főképpen olyankor érzem ezt a viszolygást, ha fiatalok vetődnek be keresztelőre, esküvőre vagy akár szentmisére is. Ha ismerősök olykor meg is mondják, hogy a szobában, az asztal mellett ki lehet jönni velem — pedig a téma ugyanaz — a templomi merevségemmel azonban nehezen tudnának megbarátkozni. Megjegyzem, hogy ezzel szemben az idősebbek, tehát a jelenlegi többség éppen bizonyos „túlságosan természetes magatartást" vet olykor a szememre. Azon töprengek időről időre, hogy a Mester vajon milyen ruhákat öltött magára az utolsó vacsora alkalmából. Miféle rubrikák lehettek ott érvényben, amelyek teret engedtek az apostolok (Tamás, Fülöp, Tádé) közbeszólásainak? Vajon hogyan képezték ki a liturgikus teret az emeleti teremben? Arra a következtetésre jutok ilyenkor, hogy Jézus nem kívánná ráerőltetni az én kedves fiatal barátaimra még ennek a honinyelvűvé vált, megreformált liturgiának a béklyóit sem; egészen másfajta iga az, amit Ö ajánlgat (Mt 11,30). A negyven éves öreg káplán ezt úgy fejezi ki nyilatkozatában, hogy jobban kellene figyelni a kívülállókra. Amint azonban a Fórum cikkéből kiderül, a fiatalabbak híveink közül is sokan „kívülállónak" számítanak. Az se tévesszen meg senkit, ha egy-egy tartalmasabb prédikációjáért még a liturgiát is „megbocsátják” a papnak, ugyanakkor a prédikációt is szívesen elcserélnék egy ugyanarról a témáról szóló megbeszélésre. Azt gondolom, hogy ha Jézus lemondóan nézett is a gazdag ifjú után, amikor nem akarta elosztani vagyonát, nem néz ugyanolyan lemondóan arra a fiatalra, aki egy napon nem akarja többé kiosztani a szokásos ének-, vagy imafüzeteket. Ha elengedhetetlennek tartotta is a napi keresztfelvételt, nem veszi zokon, ha valaki az evangélium olvasásakor nem jelöli meg vele homlokát, ajkát és szívét. Ha az Isten Országára való alkalmatlanság bélyegét süti is annak a homlokára, aki az ekeszarvára teszi kezét és hátratekint, ezt nem okvetlenül vonatkoztatja arra, aki a padban ülve templomajtó csapódására teszi meg. Ha ki is kergette az Atyja házában túl otthonosan kereskedő kufárokat, nem okvetlenül űzi ki azokat, akik nem elég otthonosak a szent falakhoz, szent cselekményekhez illő mozgásokban. Egyetértek tehát azokkal, akik reformra szorulónak érzik a reformokat, de úgy gondolom, hogy ha Mesterünk pasztorációs gyakorlatát igyekszünk követni, akkor még reformálás címén sem volna szabad annyit foglalkoznunk a szentségek liturgiájával, főképp adminisztrációjukkal, mint amennyit szoktunk. Rettenetes szegénységi bizonyítványnak érzem, ha az embereket csak rendezvények kapcsán tudjuk rábírni arra, hogy meghallgassanak bennünket Krisztusról. Bízom benne, hogy Isten igéjének kétélű kardja elég eleven és átható a hivatalos alkalmak, a megfüstölés, állványra, trónusra emelés nélkül is. Hiszem, hogy van olyan élénk mondanivalója, amit feszülten figyelnek azok a mai emberek is, akik húzódoznak a füsttől, az állványtól és a trónustól. — A liturgia a közösség istentisztelete. Lehet, hogy egy előző kornak kielégítette a közösség-igényét latinul is. Magam is úgy érzem azonban, ahogy a felmérések jelzik, az említett cikkben: hogy a ma közösséget igénylő fiataljainak ez a keret anyanyelvükön sem felel meg, — sem Isolottoban, sem nálunk, — bármilyen hasznos kezdeményezésekre hívja fel figyelmünket a Lelkipásztori jegyzetek rovata. El a régi kovásszal! Az új bor új tömlőbe való! — Szívem szerint inkább konzervatív vagyok, de egyre kényszerítőbb erővel 239
