Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 3. szám - TÁVLATOK - Az egyház a jövőért
A teológiai kutatás másik normája azonban a mindenkori jelen, amelyben az evangéliumot értelmeznünk kell. Minden hitelvi kijelentésnek végülis annyi értéke van, amennyi a valóságtartalma, amennyit ma megvalósíthatunk belőle. A múltba tekintés célja tehát nem a régidőbe való belefeledkezés, hanem a ma feladatainak felmérése, az egyház önértésének, cselekvésének elősegítése. A hermeneutika a jövő teológiája A hitletétemény mai kifejezési formájának keresése a hermeneutika (a hit-értelmezés) kérdésköréhez vezet el, mely Kasper szerint a jövő teológiájának csírája. Anélkül, hogy elfogadnánk (vagy az egyes emberre leszűkítve fogadnánk el) Kierkegaard kijelentését: „az igazság — szubjektivitás", vallanunk kell, hogy ki-ki a maga korának ismeretei, fogalomkészlete felől közelíti meg az igazságot. Lehetséges tehát az objektív igazság — vagy kinyilatkoztatott objektív igazság — újraértékelése, újraértelmezése. A teológiai hermeneutika egyik forrása a kor emberének fogékonysága a változó elem figyelembevételére, másik forrása az egyre újabb területeken érvényesülő nyelv-filozófiai kutatás, mely segít a belső tartalom és az információt hordozó elem különválasztásában. Megváltoztatja-e az újraértelmezés a hitet? — kérdezi Josef Blank, hasonló című könyvében (Freiburg, 1972). A dogmafejlődés nem a hit, hanem az értelmezés teljesen jogos és hithű továbbfejlesztése volt minden korban. (A „baj" talán csak az volt, hogy akik ezt a „fordítást" végrehajtották, nem voltak mindig tudatában annak, hogy itt hermeneutika folyik.) Korántsem tudjuk tehát elfogadni — mondja Blank — a túlontúl gyakorlatias szállóigét: Roma locuta, causa finita. Egy-egy „definíció” nem vége a hitigazság fejlődésének, csupán állomása. Nagy hiba lenne tehát abszolutizálni őket, történelemtől független igazságokat látni bennük. A dogmák „relativitásának", viszonylagosságának, korhoz kapcsolódásának belátása tesz igazán fogékonnyá bennünket Isten szavának, aktuális üzenetének meghal- lására, magunkévá tételére. A hermeneutikus szemléletmód következtében — Kasper szerint — ezek az egyházon belül a teológia feladatai: — A teológia segít a krisztusi és a korhoz, múlthoz kötött elem szétválasztásában. Ha a jövőtervezést megelőzi az alapokra való visszatekintés, ennek értelme éppen az, hogy az evangélium alapján tudjuk megkülönböztetni az „isteni bölcsességet" az emberitől: mindattól, amit hatalmi érdekek, történelmi opportunizmus alakított ki az egyházban és nem a kirisztusi szellem. A teológia igyekszik humanizálni a hit belső folyamatát és az egyház életét. A hit ugyanis nem vak engedelmesség és nem is indokolatlan vakmerőség, hanem teljes emberséget követelő elkötelezettség. A teológia végül az aktualitást szolgálja, ;— mondja Kasper. Segítenie kell az egyháznak ahhoz, hogy megértse a kor jeleit és hogy maga is érthető jel maradjon a világban: elkerülje mind a „restaurációs” lei- kületet, mind a gyökér nélküli újítás kísértését. E szolgálatával hozzájárul ahhoz, hogy az egyház ébren tudja tartani a reményt és segíteni tudja az emberiséget jövője megvalósításában. Az egyház önértelmezése A teológiában mutatkozó változás — átlépés a múltba-merengésből a jövő szolgálatába — érvényes az egyház egészére. Ennek a változásnak a „helye" az egyház ön- értelmezése. A hagyományos egyház ugyanúgy a múlt felől közelítette meg önmagát, mint a teológiai disciplinák. Felfogásunkban — írja Amstutz jelzett tanulmányában — az egyház nem más, mint üdvhagyomány, melyet átvettünk. Akár Krisztus művére, akár az ősegyházra, akár a „szenthagyományra" tekintünk vissza, úgy látjuk, Isten üdvgondozása a múltban végbement, lezárt tény, amelyet csak felidézhetünk, de újra nem élhetünk a ma egyházában. A hagyomány őrzése azután sokak számára a „hagyományos" védelmét, konzervativizmust és merevséget jelent. Pedig az üdvösség munkálása mindig a mában, az adott élethelyzetben folyik. Krisztus mindig „eljövendő” marad a kereszténység számára, az egyház tehát éppen a jövő felé való nyitottságával, változni képes voltával lesz a végidő jele. Az egyház önértésében végbemenő változás Amstutz szerint a történelmiség átélésében foglalható össze. Elvek, intézmények, jogalkotás, liturgia területén egyaránt érvényesül ez a szemlélet. Jobban látjuk mindezek „formatörténetét". Egyetlen nemzedék alatt többet változott papok és hívek látása egyaránt, mint azelőtt évszázadok alatt. Bizonyára sokan vannak olyanok, akiket megrémít a „gyorsuló idő", féltik az egyház megszokott stabilitását. A történetiség felismerése mégis talán a legnagyobb kegyelem (Blank) számunkra, mert csak ez a látásmód vezet „prófétizmushoz": ad bátorságot a jövő megálmodására, bármilyen oldalról közelítünk is egyházunk valóságához. Ha az egyháztörténész szemével közeledünk, nem fogjuk többé a ma vagy tegnap kiépült tanítást, intézményeket visszavetíteni 152
