Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 3. szám - TÁVLATOK - Az egyház a jövőért
a múltba és mint egyedül lehetséges megoldásokat, előtérbe állítani őket, Hanem meglátjuk az egyház „megvalósíthatóságának" hajlékonyságát, sokoldalú lehetőségét. Más arcot mutatott a zsidóság körében, a hellén kultúrkörben és a népvándorlás utáni hűbéri társadalmakban. A fiatal egyház bizony sokkal kevésbé ügyelt „változtatha- taílanságára”, inkább arra törekedett, hogy beleszülessen minden környezetbe, Isten üzenetével jelen legyen az emberi viszonyok minden formájában. Az egyházjogász tisztábban szét tudja már választani a struktúrákban mindazt, ami „jure divino” (isteni jogból való) és így továbbra is tartandó — és azt, ami időben meghatározott módon alakult ki, mintegy az egyház felszínéhez, köntöséhez tartozik, éppen ezért a megváltozott helyzetben átalakulhat, sőt át is kell alakítani. A jövő építésében pedig nem lehet szempont az egykori állapot, hanem csakis a világ mai helyzete. Mint a hermenautika kapcsán már láttuk, igenis még a dogmatikus is ki tudja immár szabadítani az egyház hitletéteményét abból a régi világképből, amelyben Isten, világ és ember mozdulatlan pont voltak, nem tűnt elő egymásrahatásuk, az ember és a világ mozgása és Isten „együttfutása”. Régen leáldozott már a tudomány megállapításaival harcot folytató apologetizálás, hitvédő magatartás kora. A lelkipásztor tudja, hogy nem az a feladata, hogy kész választ adjon mindenre, — főleg nem adhat kész „receptet" mint gyóntató, minden élethelyzetre. A teológia és a pasztoráló papság Isten mához szóló szavát közvetíti, amelyet mindenkinek a maga szabadságával, a maga világképével, a maga tudományával kell átfognia, átsajátítania, életté váltania. Az egyház reformja Egyházunk mai önértékelésében — történe I m i ség ének megtapasztalásában — már benne van „jövő-kivetésének”, jövő-tervezésének iránya is. Nem élettől elszakadt spekulációk, nem utópiák, de nem is a napi szükségletek szabják meg az egyház holnapi arculatát — írja Amstutz —, hanem azok a tendenciák, amelyek mai életét kitöltik. Az egyház „holnapi struktúráit” és feladatait ezek a belső irányulások hordják majd ki az idő méhében. Az egyház jövő felé mutató mai átalakulását egyetlen szóba foglalhatnánk: egyházreform folyik. Nem reformáció vagy forradalom, hanem fokozatos, szerves növekedés, átalakulás. Karl-Heinz Ohling szerint (Theologische Ziele der Kirchenreform, Concilium, 1972. márc. 177. skk) az eszmény és a valóság, a krisztusi elgondolás és a századok folyamán kialakult kép közti egyre táguló szakadék a reform igazi gyökere. „Monofi- zita" módon az egyháznak csak kegyelmi oldalát láttuk, mint amely minden emberi gyön- geségtől mentes. A reform hivatása ennek az egyoldalúságnak felszámolása, helyre- igazítása. „Reményben élünk”, éppen ezért tudatában vagyunk a cél és a valóság feszültségének. Alois Müller pedig így fogalmazza meg az egyház reformjának belső tartalmát (Praktische Theologie der Kirchenreform, Concilium, 1972. márc. 183. skk.): A szellemiség és a struktúra dialektikája. Ha ugyanis csak szellemi megújulást látunk benne, élettelen marad. Ha csak az intézmény vajúdását segítjük, a részfeladatok szétszórtságában elvész a „gyermek". Egyszerre kell tehát láthatónak és kegyelminek lennie; terveznünk is kell és imádkoznunk is kell ezért a megújulásért. A tervezést a reformstratégiának — a fejlődés főbb vonalainak — felvázolása vezeti be. mely más és más az egyes részegyházakban. Mások a módszerek is, amelyek szóba jöhetnek: központosítás vagy decentralizálás, irányítás vagy szabad kibontakozás. A reform hordozója végülis nemcsak a hierarchia vagy a teológusok élgárdája, hanem a bárhol található helyi egyház, amelyben mindenki — pap és nem felszentelt hivő is — a maga karizmájának, adományának megfelelően működik közre. A hit újraértelmezésének problémájáról már többszörösen is szóltunk. A hívők életében ez áll ennek az újraértelmezésnek középpontjában: mi a hit és az „evilág” viszonya, mi hitem jelentése napi munkámban. A.ligha beszélhet már az igehirdető arról, hogy a hit a „jelen” átugrását követeli. Az az Isten, akit Krisztus hirdet és képvisel, minden emberi remény látóhatára, tehát a többi emberért való cselekvés kiindulópontja is. Ez a hangsúlyáttétel maga után vonja a kultusz értelmének átfogalmazását is. És itt nemcsak a liturgikus reformokról van szó, hanem arról, hogy a kultikus cselekmény nem öncélú „játék”, hanem emberségünk elmélyülése, átlényegülése is. A fantázia itt messzire szaladhatna. Beszélhetnénk civilruhában vagy akár űrruhában végzett miséről, beat- áhítatról. A „módszer” azonban sohasem lehet cél, magában még nem megoldás. Any- nyi bizonyos, hogy a kultuszban is jobban ki kell fejlődnie a pluralizmusnak, s a kor embere igényének. A reformok legkonkrétabban mégis a struktúrákat — az egyházat, mint „testet" — érintik, folytatja Müller. Ezért nemcsak teológiai, hanem szociológiai kérdés is a reform. Az egyház belső szerkezetének átformálódásáról és az egyháznak a társadalom153
