Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Vigh Szabolcs: A családtervezés problémái a gyóntatási gyakorlatban
már főleg a liturgiába ágyazott igehirdetést, mint a pasztorációnak és így a közösségalakításnak is gyújtópontját tartva szem előtt). Legfontosabbnak tűnik az alkalmazkodás. A templombajárók összetétele napról napra változik. A szónok nem élhet előregyártott elemekkel, kortól, időtől független példatárral. Figyelemmel kell lennie hallgatóságára, reagálnia keld reményeikre, várakozásukra. Eszközeit az adott helyzetnek megfelelően kell alkalmaznia. Csak így „kommunikál” igazán, tehát így hoz létre valódi közösséget. Ugyanilyen fontos az érzelmi azonosulás: nemcsak az igehirdetőnek a hallgatókkal való elképzelt azonosulása, hanem az ige befogadóinak fokozatos ráhangolása az előadottakra. Ami nem könnyű feladat, hiszen mindenki más-más „előélettel” lép a templomba, más-más előítéleteket, gondolkodás- módot, érzelemvilágot hoz magával. Az előadó és a hallgatóság mégis eljuthat a hitből fakadó közös tapasztalásig, ha kölcsönösen átélik egymásrahatásukat, A belső nyitottság kitűnő eszköze a pozitív érvelés, a tárgyilagos, higgadt előadás. Az „eUen"-prédikáció, a másik világnézet vagy más vallás ócsárolásának, sőt a minden áron való apologetizálásnak is lejárt az ideje. Az igehirdetés maga is párbeszéd, ha pozitív, tehát a hivő álláspontot mint az evangéliumból fakadó nézőpontot adja elő. A meggyőződés, ami a hallgatóban kialakul, nem erőszakolható ki. Az „áhá-érzés", a belátás csak belső folyamat eredménye lehet. (Éppen ezért veszélyes a fensőbbsé- ges, kioktató hangnem, mert ezt a pszichológiai folyamatot gátolja.) Sokkal többet ér, ha az igehirdető nem formulákban mondja ki a következtetést, hanem a hivöre bízza a katarzist. Ugyanígy az sem tűnik helyesnek kommunikációs szempontból, ha az igehirdető saját tekintélyével akar nyitott kérdéseket eldönteni. Eltérő vélemények a hiten belül is élnek s nem egy ezek közül már a hallgató elevenébe vág, életvitelét érinti. Az ítélkezés, sarkítás helyett helyesebbnek látszik a lehetséges „iskolák" felsorakoztatása, az esetleges feszültségek hű feltárása, nem azzal a céllal, hogy megosszuk a közösséget, hanem éppen ellenkezőleg, hogy a különbségeket legalább érzelmileg áthidaljuk s így elősegítsük a szembenálló vagy különböző nézetek közeledését.11 Hasonlóképp a szintézis a cél a különböző ismeretelemek (természettudományos, biblikus, dogmatikus igazságok) sokfélesége között is. Egyik gondolkodási sík sem élhet a másik rovására. Az igehirdetőnek összhangra vagy legalábbis a sokféleség tárgyilagos bemutatására kell törekednie. Az a hivő, aki ezen az iskolán nő fel, a világnézeti párbeszédben sem lesz elfogult, hanem elismeri a másfajta nézet értékeit, anélkül, hogy sajátját feladná. így a kisközösség építése a nagy-közösség belső összetartó erejét is erősíti. JEGYZETEK: 1. Ferdinand Klostermann: Priester für Morgen, Innsbruck, Tyrolia, 1970. 213. o. — 2. Uo. 214. o. — 3. L. M. Weber: Gedanken zum Lebensstil des jungen Priesters, in: Der Seelsorger, 1967. 246. o. — 4. Klostermann: i. m. 216. o. — 5. Uo. 221. o. — 6. Acta Apostolicae Sedis 59. (1967.) 263. o. — 7. Öffentlichkeitsarbeit der Pfarrgemeinde, az Osztrák Lelkipásztori Intézet (ÖPI) kiadása, Wien, Herder, 1973. — 8. Uo. 69. skk. — 9. Uo. 87. o. — 10. Dieter Emeis: Zum Frieden erziechen, München, Pfeiffer. 1968. 10. skk. — 11. Öffentlichkeitsarbeit... 84. o. Cselényi István A CSALÁDTERVEZÉS PROBLÉMÁI A GYÓNTATÁSI GYAKORLATBAN Ma már csodálkozunk azon. hogy mindössze egy évtizeddel ezelőtt a lelkiismeretes gyónóknak és gyóntatóknak mennyi nehézséget jelentett a családtervezéssel kapcsolatban felmerült problémákra megfelelő megoldást találni. Elvi síkon ugyan lényeges változás nem történt, de az élet világszerte megtanította a lelkivezetőket arra, hogy a kérdést a gyakorlatban ne egysíkúan, hanem az egyének helyzetétől függően, differenaiál- tan kezeljék. Érdemes felfigyelni arra, hogy ez a kérdés. mely a házasságban élő katolikus hívek lelki életének egyik jelentős problémája, milyen összefüggésben van az egyéni gyónás gyakorlatának fejlődésével és szerepével. Stefan Andreae a Diakonia-ban megjelent írásában rámutat arra, hogy ellentétben a római Egyház szokásaival, amikor a bűnbánat szentségét az életben csak egyszer vették fel, s emiatt legtöbben csak halálos ágyukon gyóntak meg, a VII—Vili. századtól kezdve Európa latin keresztényei az ír kolostorokból átvették a többször megismé112
