Teológia - Hittudományi Folyóirat 8. (1974)
1974 / 2. szám - FIGYELŐ - Vigh Szabolcs: A családtervezés problémái a gyóntatási gyakorlatban
telhető magángyónás gyakortlatát. A gyónás szentsége így a világi hívek életében is a tízparancsolatban kodifikált erkölcsi törvény megtartásának eszközévé vált. Kialakult az a helyzet, hogy a szentségek közül a gyakorlatban a gyónásnak lett a legnagyobb jelentősége. Amíg az ókori Egyházban a keresztények életében a fő szerep az eukarisztikus lakomán való részvételnek jutott, addig a középkorban a kötelező évi gyónás bevezetésével az erkölcsi élet középpontjába a parancsok megtartásának szankcionálása került. Ebben a moralizáló felfogásban fontos szerepet töltöttek be a nemi erkölcsre vonatkozó előírások. A 6. és 9. parancsok nem eléggé részletezett követelményeit az ószövetségi rituális törvény pontosan körülírt tisztátalansági előírásaiból átvett kívánalmakkal egészítették ki. így súlyos bűn terhe alatt tiltva volt a házasélet adventben, nagyböjti kántorböjti napokon és szombatonként. De a nemi érintkezés bocsánatos bűnnek számított egyéb napokon is a vele járó élvezet miatt. A gyakori gyónás tehát nagymértékben a „nemi tisztátalanságtól” való megszabadulás eszköze lett.1 Ilyen évszázadokra visszanyúló beidegződések —- melyek tudat alatt sokkal tovább hatnak, mint a tudatban — alakították ki azt a családtervezéssel kapcsolatos mai ellentmondásos helyzetet, melyet Günter Biemer szintén a Diakonia-ban közölt tanulmányában foglal össze. Szerinte a Humanae vitae megjelenése két iránynak adott 'lehetőséget: az enciklika elvileg csak a teljes vagy az időszakos megtartóztatást tartja elfogadhatónak, ezzel ellentétben a keresztények, sőt a gyóntatok túlnyomó többségének meg kell találnia a gyakorlati megoldást, hogy a házastársaknak ebben a kérdésben saját jól tájékozott lelkiismeretük szerint kell dönteniük. Idézi a svájci egyházmegyeközi szinodus nézetét, amely szerint minden házaspár erkölcsileg kötelezve van a családtervezésre; azt pedig, hogy a házastársak milyen módszert alkalmaznak a felelősséggel nem vállalható terhesség megelőzésére, saját lelkiismereti döntésükre kell bízni.2 Ebből az ellentmondásosnak látszó helyzetből a kivezető utat úgy találhatjuk meg. ha az ószövetségi szellemű legalisztikus morális szemlélet helyett az újszövetségben érvényesülő, szereteten alapuló erkölcsiséget tesszük magunkévá. Stefan Andreae említett tanulmányában azt is megállapítja, hogy ma már nyugodtan elismerhetjük Freud nagy érdemét, aki — egyoldalú túlzásai mellett — rámutatott a nyugati világ erkölcsiségének egyik, eddig felderítetlen alapvető problémájára. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a szeretetnek kisgyermek kortól kezdve milyen döntő szerepé van az ember erkölcsi karakterének kifejlődésében és hogy ez a szeretet a nemiséggel, az erotikus jellegű szeretettel szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban van. A középkorból örökölt legalisztikus szemlélet szerint az ilyen szeretet legjobb esetben is csak az érzékiségre vezető közeli bűnalkalomnak számított. Ez a tilalomfákkal megtűzdelt morális főleg a rossztól akarta visszatartani az embert. A nemiséggel kapcsolatos szeretet az embertől sorsdöntő feladat megoldását kívánja: valódi önállóságra kell szert tennie akár a kölcsönösen vállalt nemi kapcsolat révén, akár a tudatosan vállalt önmegtartóztatásban. De bármelyik utat választja is, önállósága csak akkor lesz igazi, ha véglegesen elkötelezi magát. Ennek a döntésnek azért van alapvető kihatása a keresztény ember erkölcsi szemléletének kialakulására, mert itt a szeretet nem csupán egy a teljesítendő parancsok közül, aminek megtartására a múltban is kétségtelenül sok figyelmet fordítottak, hanem a Krisztustól kapott legfontosabb megbízatás, „végrendelet”, mely az embert véglegesen elkötelezi egy személy, vagy egy közösség irányában, akinek, vagy amelynek teljesen át kell hogy adja magát3. A családtervezés kérdésével manapság a tömegkommunikációs eszközök és a közvélemény is állandóan foglalkozik. A hívek a lelkipásztoroktól, mint a vallási élet szakembereitől útbaigazítást várnak. A lelkipásztoroknak sokat kell tenniük a gyermek- és családszerető közvélemény kialakítása érdekében. Erre számos lehetőség nyílik hitoktatás, prédikáció, lelkigyakorlatok, jegyesoktatások alkalmával. Akik azonban valamilyen okból nem tudják megvalósítani az eszményi egyházi normát, azok általában gyónás közben, vagy magánbeszélgetésben szokták felvetni problémáikat. A Humanae vitae enciklika a hívekkel fogalkozó papoktól azt a türelmes és jóságos bánásmódot várja el, amire maga az Ür Jézus adott példát: „Nehézségeik közepette a házastársak is találjanak rá a pap szavában és szívében a Megváltó szavának és szeretetének visszhangjára.”4 A pasztorációs kézikönyvek eddig azt javasolták, hogy olyan esetekben, amikor a gyónót moraliter teljesíthetetlen követelmény elé kellene állítani, jobb meghagyni tudatlanságában, mint materiális bűnét formálissá tenni. Ez az eljárás azonban a gyóntató- kat a mellébeszélésre késztette, vagy pedig olyan körültekintő kikérdezést tett szükségessé, mellyel a gyónó jóhiszemű tudatlanságáról meg kellett győződnie, valamint any- nyira függött a gyónó a gyóntató szubjektív megítélésétől, hogy előbb-utóbb a házasok jelentős része magától a gyónástól ide8 113
